2016. november 4., péntek

Második fejezet


Fiatal lányt találtak holtan ma hajnalban Seongdong-guban, a Seongsoo Parkban. A mindössze huszonkét éves áldozatra egy arra járó férfi talált rá futása közben.
-          Először azt hittem, hogy esetleg rosszul lehet, de mikor közelebb mentem, láttam, hogy mindene csupa vér… Azonnal hívtam a 119-et.
A kiérkező mentősök azonban már nem tudtak rajta segíteni. A megcsonkított áldozattal különös kegyetlenséggel végeztek: a halottkém jelentése szerint a testén talált több mint negyven késszúrás okozta halálát. Azonosítása sajnos egyelőre sikertelen. A rendőrség brutális emberölés gyanújával folytat ismeretlen tettes után nyomozást. Ha bárkinek bármilyen információja van az esettel kapcsolatban, kérjük, hívja a képernyő alján látható rendőrségi zöldszámot. További híreink…

-          Szegény lány… - mormogta Han néni komoran, majd kikapcsolta a televíziót. – Csak huszonkét éves volt, mennyi minden állt még előtte!
Bögrémet a kezemben tartva, elgondolkozva hümmögtem egyet; még mindig a hír és a képsorok hatása alatt voltam. Bár már tucatnyiszor láttam a hírt, még mindig nem tudtam elhinni, hogy ilyen megtörténhet. A neten olvasott cikkek még részletesebben taglalták a gyilkosságot. A lány esküvői ruhát viselt, mikor rátaláltak a bokrok alatt, csokra félig hervadt krizantémokból állt, amit a kezében tartott. Azonosítása azért nem lehetséges, mert az arcát felismerhetetlenségig összekaszabolták, fogait kitépték, ujjlenyomatot pedig lehetetlen volt tőle venni, mert levágták az ujjait. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlenségre képes?!
-          Ideje lenne hazamenned, drágám.
Láttam a szemén, hogy mire gondol: féltett. Zárás után Han néni kis lakásában, a bolt felett teáztunk minden szerdán – így ma is. A Nap már régóta lefelé tartott, de még nem volt sötét.
Kiittam a bögrémből a teámat és megsimogattam a karját.
-          Csaknem aggódni tetszik, amiatt a lány miatt? Nem lesz semmi bajom, Han néni, vigyázok én magamra – nevettem. – Még nem is társasoztunk.
-          Az a lány is biztosan ezt hitte… Nem elküldeni akarlak, édesem, de nyugodtabb lenne az én öreg szívem, ha hazaérnél még sötétedés előtt.
A gondolat, hogy bármi is történjen velem, meglehetősen abszurdnak tűnt. Mégis ki vetne rám szemet? Han néni azonban tényleg úgy nézett ki, mint aki komolyan aggódik, így megértően elmosolyodtam és felöltöztem.
-          Akkor majd holnap találkozunk – intettem neki, miután kikísért az ajtóig. – Köszönöm a teát!
-          Nincs mit, kis drágám! Vigyázz magadra!

       *           

Bár sajnáltam, hogy Han néni aggódása miatt hamarabb el kellett indulnom hazafelé, azért a plusz idő mégis csak jól jött. Mivel másnap dolgozat volt várható, kényelmesen neki tudtam ülni a tananyagnak. Egy ideig. Momo látszólag örült, hogy hamarabb hazaértem, de amikor látta, hogy korai visszatérésem egyáltalán nem azt jelentette, hogy vele többet fogok foglalkozni, mindenáron meg akart akadályozni a tanulásban. Ráfeküdt a laptopom billentyűzetére, a karomra, a füzetemre, máskor pedig a kezemben járó tollat harapdálta, a kezemmel együtt. Persze őt is meg lehet vesztegetni: pár jutalomfalat után elégedetten elterpeszkedett az ölemben és végre békén hagyott.

Este, a mai hírek után egyáltalán nem volt kedvem tévét nézni, helyette Facebookon ütöttem el az időt és cuki kutyás-cicás videók nézegetésével. Értesítésem nem sok volt, üzenetem sem rengeteg, de már megszoktam, hogy nem vagyok túl népszerű az embereknél. Ezért is csodálkoztam, amikor valaki ismerősnek jelölt, de mivel sem profilkép, sem adatlap alapján nem tudtam rájönni, ki lehet, közös ismerőseink pedig nem voltak, töröltem a felkérést. Ezután eltettem a laptopom és lefeküdtem aludni, egészen korán.

De éjszaka felébredtem a csengőhangom zajára az éjjeliszekrényemen. Homályos, álomtól még nehéz szemeimbe fájdalmasan hatolt bele a telefon képernyőjének a képe, mikor feloldottam. Egy ideig eltartott, mire rájöttem, mit is látok magam előtt, de az álom mintha kiröppent volna a szememből. Felültem és az ágytámlának támasztottam a hátam. Újabb üzenetem jött arról az ismeretlen számról:

Jó éjt – mindössze ennyi állt benne.

Összezavarodva olvastam el újra és újra a két szót, azon gondolkodva, hogy mégis miért kaptam megint üzenetet. Újabb tévedés lenne? Talán tudatnom kéne vele.
Rákoppintva az üzenetre, a billentyűzetem felbukkant és már pötyögtem is a választ.

Téves szám! Kérem, ne küldjön több üzenetet.

Átolvasva, amit írtam, még pár pillanatig hezitáltam a küldés gomb felett, de aztán egy sóhajjal továbbítottam a választ a feladónak. Reméltem, hogy nem jön több sms-em tőle. Csendben lezártam a telefonom, de még előtte rápillantottam az órára. Tizenegy óra tíz percet mutatott. Gyanakodva néztem meg újra az üzenetem, mikor küldték. Tizenegy óra hat perc.

Csak véletlen – legyintettem magamban, miután letettem a fejemet a párnámra és betakaróztam. – Nem kell vele foglalkozni, úgysem fogok tőle több sms-t kapni.   


Persze óriásit tévedtem ezzel kapcsolatban. Másnap szintén percre pontosan tizenegy óra hat perckor rezgett a telefonom és immár kétségem sem volt afelől, hogy a feladó nem tévesen küldi az én számomra az üzeneteit. Hogy miért gondoltam ezt?

Jó éjt, Areum.

Tudta a nevemet.

 Ezután az üzenetek állandósultak: minden egyes éjjel tizenegy óra hat perckor jött az sms – őszintén, órát lehetett volna igazítani hozzá. Először próbáltam ahhoz a módszerhez folyamodni, hogyha nem veszem tudomásul, hogy írogat, abbahagyja pár napon belül, de nem így lett. Minden este jó éjszakát kívánt. És bár próbáltam magam ahhoz tartani, hogy nem írok neki még egyszer, mégis megtettem.

Ki maga? Kérem, ne küldjön több üzenetet.

Nem lenne izgalmas, ha most elárulnám… Jó éjt, virágszál <3

A válaszra nyeltem egyet. Virágszál… Vajon tudja, hogy egy virágboltban dolgozom vagy szimplán becézget?

Véletlen… ugye?

*           

Nem, nem volt az. Másnap megkaptam életem első csokrát… egy ismeretlentől. A sárga színű tulipánok szépek voltak, mégis… valahogy nem tudtam örülni nekik. A csoporttársaim irigykedtek, nevettek a dolgon, Han néni pedig úgy meg volt hatva, mintha csak ő kapta volna a bokrétát. Egyedül én nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá. Tudtam, hogy tőle jött, és pont ezért nem tetszett a gesztus, bármennyire is erre vártam már évek óta. Aznap este nem tudtam aludni, vártam, hogy vajon megemlíti-e a csokrot, és nekem mit kellene válaszolnom rá.

Az ismeretlen csak a szokásos jó éjszakát kívánta nekem, mintha nem is ő küldte volna a tulipánokat. Miért nem említette?



És ez nem egyszeri dolog volt. Minden alkalommal más virágot küldött nekem. A harmadik gyönyörű bokréta után nem bírtam tovább, és ahelyett, hogy megvártam volna a tizenegy órát, én írtam neki hamarabb. Az volt az eddigi leghosszabb beszélgetésünk.

Maga küldi a csokrokat?

Remélem tetszenek.

Köszönöm, de nem szükséges több pénzt költenie.

Az utolsó mondatától felállt a szőr a hátamon.

Ez még csak a kezdet.

Aznap este nehezen aludtam el.

                                                                                                                             *           

Az üzenetek ezután gyarapodtak. Immár nem csak este írt nekem, hanem délelőtt is, szintén tizenegy óra hat perckor.

Helló Areum, hogy vagy?

Mindig ugyanaz a rohadt kérdés, mint egy rossz lemezjátszó, amelyik ugyanazt a mondatot ismétli a karcolt lemezen. Hiába minden: feketelistáztam, megváltoztattam a számom… még új mobilt is vettem! De semmi haszna. Mindig megtalált.
És ráadásnak még a csokrok is ott voltak. Virágárusként nem tellett sok időbe, míg rájöttem, hogy mindet tudatosan küldi, mindegyik határozott jelentéssel bírt.

Sárga tulipán. Hibiszkusz. Vörös rózsa. Búzavirág. Emlékszem, hogy mikor összeraktam a kirakós darabjait, és rájöttem, mit takar az újonnan küldött virág, jó pár pillanatig csak merengtem magam előtt, hogy mit is kéne, hogy tegyek.

Végül rájöttem a megoldásra. Másnap egy csíkos szegfűfejet tűztem a ruhámra és egész nap viseltem.

Mikor hazaértem, egy üzenet várt a rögzítőmön. Eleinte csend volt, csak szuszogást hallottam perceken keresztül. Aztán hirtelen csörömpölés hallatszódott, mint amikor valaki leseper minden dolgot az asztaláról, fittyet hányva arra, mi sérül, mi törik. És közben egy hangot sem adott ki, hiába volt dühös.

De nem adta fel.

                                  *           

-          Areum, annyira szerencsés vagy – kuncogta egyik csoporttársam, miközben a több mint száz szálból álló vörös rózsacsokor felett álltunk.

Persze arról a tényről, hogy ki is küldte a virágokat, semmit sem tudott. Ahogy senki az életemben. Arról sem, hogy a virágok hátterében álló üzenetek, telefonhívások már több mint két hónapja zajlanak. És hiába minden szó, nem vesz tudomást arról, hogy nem kellenek a virágai, nem kellenek az érzései. Csak azt szeretném, hogy békén hagyjon végre!
-          Igazán adhatnál neki egy esélyt – vigyorgott egy másik lány. – Annyira próbálkozik! Szerintem cuki.

Ha gondolod, cserélhetünk. Úgy hiszem, ha tudnád, mi is folyik itt teljes egészében, nem szeretnéd annyira azt a figyelmet, amit kapok.

Ám ahelyett, hogy ezt kimondtam volna, csak kiittam a kávémat, elköszöntem és dolgozni indultam. A virágokkal együtt nem kicsit néztek meg az utcán, de ahogy közeledtem az üzlethez, úgy tűnt, mintha csak a piacról hoztam volna a rengeteg virágot, hogy aztán a boltban eladhassam.

Talán az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam valamennyire, az a Blossom volt. Amikor dolgoztam, a vásárlók elvették a figyelmem „titkos hódolómtól” és tudtam, hogy semmi rossz sem történhet velem.
De amióta az ismeretlen az életembe lépett, valahogy nem volt minden ugyanaz. Nehéz volt a virágokkal foglalkoznom – főleg azokkal, amiket már küldött, a vörös rózsához legszívesebben hozzá sem nyúltam volna – és még nehezebb volt Han néni és a vevők előtt a szokásos mosolyomat tettetni, mintha minden rendben lenne.

Mintha nem napi négy-öt órákat aludnék.

Mintha nem azon gondolkoznék minden egyes percben, mit kapok tőle legközelebb.

Mintha nem rettegnék attól, hogy több mindent tud meg rólam.

De hamarosan ez is bekövetkezett. Kaptam egy értesítést a postaládámba reggel, hogy egy csomagom érkezett, ezért elmentem a postára az óráim után, hogy átvegyem. A kis doboz olyan papírba volt belecsomagolva, ami tele volt vörös rózsákkal, de ha ez még nem lett volna elég, alig léptem el a pulttól, hogy átadjam a helyem a következő várakozónak, megrezdült a telefonom.

Eltekintettem a pult fölött levő óra felé, ami pontosan tizenegy óra hat percet mutatott. Kétségem sem volt afelől, hogy ki írt. Egy nagy levegővétel, és annak kifújása után elővettem a telefonom és megnyitottam az újabb üzenetet, ami a szokásos hogylétem felőli érdeklődés helyett csak egy mondatot tartalmazott.

Bontsd ki.

Már a csomagolópapír miatt tudtam, hogy ő lesz az, éreztem. A tudat, hogy valahogyan megszerezte a lakcímemet aggasztott. De engedelmeskedtem az üzenetnek és a posta egyik asztalára pakolva elkezdtem kibontani a csomagot.
A belső papírt félretolva legelőször a benne lévő műanyag nárciszt pillantottam meg, ami kifejezetten élethű volt. A növény melletti kis bársony dobozt látva szerintem hallhatóan nyeltem le a torkomba ugró gombócot. Nem akartam kinyitni, nem akartam tudni, mit is rejt.

Remegő kézzel nyitottam fel mégis a tetőt, a belül lévő dologtól pedig a szám elé tettem a kezem és próbáltam elcsendesíteni a kezdődő pánikrohamom zaját. Az arcomon patakzottak a könnyek és máris megértettem, miért tett egy nárciszt az évnek ennek az időszakában a csomagba.

Bizonytalanság. Viszonozd a szerelmem. Új kezdet.

Ez egyszerűen nem lehet igaz. Egy ígéretgyűrű. Miért kellett nekem tegnap azt az ambróziát a hajamba tűznöm?! Miért?!
A hirtelen érintéstől a vállamon majdnem a lelkem is kiszállt belőlem. Riadtan tekintettem a hátam mögött álló, középkorú férfira, aki aggodalommal a szemében mért végig. Eltekintve róla láttam, hogy jó pár szempár kíséri végig a jelenetet, hasonló kifejezéssel az arcukon.
-          Kisasszony, jól érzi magát?

Nem, nem éreztem magam jól. A gyomrom egyszerre kavarodott fel és szűkült össze, a szívem olyan hevesen vert, hogy lehagyott volna egy száguldó versenyautót, levegőt pedig egyre nehezebben kaptam. A férfi érintésétől egyenesen rettegtem. Kétkedni kezdtem mindenben és mindenkiben.

Mi van, ha ő az?

Ügyetlenül összecsomagoltam a dolgaimat és próbáltam a lehető legkevésbé úgy viselkedni, mint aki helyben össze akar omolni.
-          N-Nincs semmi bajom – mosolyogtam, ahogy láttam, nem elég meggyőzően.
Még mielőtt azonban megállíthatott volna, kirobogtam a postáról és kivételesen taxiba ültem, nem bánva a költségeket. A kocsiban még volt annyi lélekjelenlétem, hogy tudtam írni Han néninek egy bocsánatkérő üzenetet, amiért ma nem fogok tudni bemenni, és egészen hazáig tartottam magam. De ahogy betettem a lakásba a lábam, elfogott a zokogás. Az ajtón lecsúszva sokáig csak ültem a padlón és sírtam, míg belefáradtam. Utána az ágyamra feküdtem és aludtam.

Egészen este tizenegy óra hat percig.

Nem tudtam, hogy azért látom nehezen a telefonom képernyőjét, mert nem szokta meg a szemem a sötétben a fényt, vagy, mert nem látok a könnyeimtől. Az üzenetet látva egyszerűen elfogott ismét a sírás. Egy képet is csatolt az üzenethez, három hónap óta először. A kezéről, rajta az ígéretgyűrű másik felével.

Jó éjt, virágszál <3

Mondanom sem kell, az sms után nem tudtam lehunyni a szememet többé.

                                                                                                          *           

A gyűrű elküldése után sem változott meg a régi rutin – talán csak több szívet küldött az üzeneteiben a megszokottnál. És, hogy a csokrok mellett olyan ajándékokat is kaptam, amelyek csak egy dolog felé mutattak.

Fehér magassarkú.

Fehér fátyol.

Fehér kesztyű.

Nem viseltem az ígéretgyűrűt, de ez őt nem zavarta. Minden postai értesítést félelemmel a torkomban vettem ki a ládámból. Dolgozni egyre kevesebbet jártam, arra hivatkozva, hogy tanulnom kell a vizsgáimra. Ami igaz is volt, azzal a különbséggel, hogy nem bírtam koncentrálni a gondolatoktól a fejemben.

Ahogy aludni sem. Egy héten keresztül majdnem semmit. Éjjel fenn voltam, nappal pedig az idegeim pattanásig voltak feszülve, mert állandóan éreztem a tekintetét magamon, de senki nem hitt nekem. Sehol nem volt megnyugvásom. Sehol nem éreztem magam biztonságban.

Évek óta először éreztem úgy, hogy teljesen egyedül vagyok.

                *           

Nem tudtam, mikor fog betelni az a bizonyos pohár, illetve mikor vesztem el teljesen az eszem. A képeket nézve magamról úgy gondoltam, hogy most van itt ez a pillanat.

Hogyan kellene egy embernek reagálnia arra, hogy egy másik valószínűleg a legtöbb idejét azzal tölti, hogy figyeli és fényképezi? Hogy minden élethelyzetben látta már: munka közben, otthon, a barátaival… A privát szót akár el is felejthetjük.

Ami azonban végképp betette nálam a kaput az volt, mikor a csomagból előkerült az a fehér krizantém, és abban a pillanatban értettem meg, kivel is állok szemben. Visszagondoltam arra a szerencsétlen lányra, akit a parkban öltek meg és éreztem, hogy a hideg végigszánkázik a hátamon.
Esküvői ruhában találtak rá, egy félig-meddig elhervadt, bizarr krizantémcsokorral a kezében. Lehet véletlen is, de erősen kételltem. Elvégre kaptam egy gyűrűt, és több másik dolgot, ami arra utalt, hogy a gyilkos engem szemelt ki a következő áldozatnak.

Valaki meg akar ölni.

A gondolat megbénított, de egyben tettre is ösztökélt. De hová mehetnék, ha sehol nem vagyok biztonságban? Ismerte a munkahelyem és Han nénit, az egyetem már zárva, a kedvenc kávézóm szintén, más helyre pedig nem járok…

Aztán megvilágosodtam. A rendőrség!

Eddig nem mertem jelenteni az egészet, mert az ismeretlen alak nem ártott nekem, egyszerűen kinevettek volna. Most azonban megalapozott gyanúm van arra, hogy ki zaklat már három hónapja folyamatosan.

Azonnal az ajtóhoz rohantam és a zárak kinyitása után a telefonommal együtt kiszaladtam a lakásból.

                           *           

A buszon a legelső ülésbe ültem, hogy a vezető lásson, de még így is félelemmel telve ültem végig azt a harminc percet, amíg a megállómhoz értem. A séta a rendőrségig még idegőrlőbb volt; szinte repültem az aszfalton, olyan gyorsan mentem, közben folyamatosan tekintgettem magam körül. Csak reméltem, hogy így, az esti órákban már nem követ.

Beérve a rendőrkapitányságra érezhetően könnyebbek lettek a vállaim, végre valahol nem éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban rám dőlhetnek a falak. Az épület előterében nem mozgott ember, csak számítógépek zümmögését lehetett leginkább hallani, de ez is nyugtatóbb volt, mint odahaza ülni a csendben. Most már csak azért voltam ideges, mert beszélnem kellett arról, mi is történik velem. Egyáltalán nem volt megtervezve, mit fogok mondani, de egy nagy levegővétel után elhatároztam magam és odabattyogtam a pulthoz.

Az ügyeletes tiszt unottan nyomkodta a gépét és egészen addig észre sem vett, amíg meg nem köszörültem a torkom. Körülbelül negyven éves lehetett, amikor meglátott kis termetemmel a pult mögött, abbahagyta a bajsza rágcsálását és kihúzta magát a székében.
-          Jó estét, miben segíthetek? – biccentette meg a fejét.
Az antiszociális felem azonnal el akart rohanni, mert félt a továbbiaktól, de nagyot sóhajtottam és nem menekültem el.
-          Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni – mondtam a lehető legstabilabb hanggal.
Láttam, hogy a szemöldökei felszaladnak a homlokára és ujjait a számítógépe billentyűzetére helyezi, tettre készen.
-          Értem, mondjon el mindent – bólintott. – Kiről lenne szó? Ki az áldozat?

Lehunytam a szemem és erőt merítettem. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy ki merjem mondani, amit akarok. Muszáj volt drámaian kezelnem ezt az egészet, mert különben nem fognak komolyan venni – a buszon ezen gondolkodtam.
-          Én – mormogtam. – Kérem segítsenek...


2 megjegyzés:

  1. Eddig a legjobb krimi amit valaha olvastam. Csak így tovább Minnie! Várom a következőt. :) <3

    VálaszTörlés