Negyedik fejezet

A Seungsoo Parkban megtalált lány holttestének a híre gyorsan végigsepert a kapitányságon, és hétpecsétes titok lévén természetesen mindenki tudott róla – van, aki többet, van, aki kevesebbet. Chanyeol először a folyosón hallott egy tiszttől a „bizarrul végződő menyegzőről”, akinek az elszólása az egész ügyet megbélyegezte. A „Vőlegény” – így hívták az ismeretlen elkövetőt – könyörtelenül végzett „Menyasszonyával” majd a parkban hagyta magára. Nyilvánvalóan nem félt azzal kérkedni, hogy a rendőrség tehetetlen az azonosításhoz szükséges adatok – fogak, ujjlenyomat – nélkül, ezért nem rejtette el a holttestet. Sajnos a DNS teszt, a testnedvek és a hajszálak a legtöbb esetben is csak összeegyeztetésre használhatóak, ami ha nincs a birtokunkban, szinte lehetetlen kitalálni, ki is az áldozat. Így hát maradt – hogy stílszerűek legyünk – annak a bizonyos tűnek a keresgélése a szénakazalban.

A hír meglepte és elborzasztotta az embereket még a rendőrségen is; Chanyeol nem tudott volna olyan brutálisan elkövetett gyilkosságot említeni a tapasztalatai között, ami felért volna ezzel az esettel. Pedig már sok mindent látott a különleges ügyosztálynál, olyat, amivel egy átlagos rendőr nem találkozhatna.

Éppen ezért nem értette – és még sokan mások az osztálynál – hogy miért a gyilkossági csoport vezethette az ügyet, amikor mindenki láthatta, hogy ez az ügy más, nem egy szokványos gyilkosság. Chanyeol nem akarta kifogásolni a dolgot, és mint fiatalabb nem is érezte helyénvalónak, hogy a másik emeleten dolgozó idősebb, tapasztaltabb felnőtteket becsmérelje, de véleménye szerint az ügynek a különlegeseknél lenne a helye – szimplán azért, mert több erőforrás áll a rendelkezésükre, mint az alattuk lévő szinten. Bitang jó profilozók – mint például Baekhyun is – biztosan tudnának valamit kezdeni ezzel az egésszel és a technikai felszereltségük is a legjobb az egész épületben.

Chanyeol nem hitte, hogy a feltevés, miszerint a gyilkosság egy rosszul sikerült nászéjszaka miatt történt, helyes lenne. Érezte a zsigereiben, hogy itt több lappang, mint ami elsőre látszik, ám tehetetlen volt a rendszerrel szemben. Amikor gondolatait megosztotta a különleges ügyosztály vezetőjével, főnökével, Lee Soo Mannal, ő sem tudott az ügyre megoldást: amíg más parancsot nem kapnak, ki kell maradniuk az ügyből.

Egy ideig még próbált puhatolózni más kollégáknál a talált nyomok után, hátha rájönne az eset miértjeire, de egyrészt a gyilkosságiak nem sok mindent mondhattak erről, másrészt pedig nem volt olyan vastag a bőr a képén, hogy hátráltassa az ügyet azzal, hogy belekontárkodik. Inkább legyűrte kíváncsiságát és végezte a saját dolgát, mint ahogy annak lennie kellett. Hamarosan feltételezései a feledés homályába vesztek és Park Chanyeol folytatta tovább eseményekkel dús életét.

Egy bizonyos napig.

                            *           

A különleges ügyosztálynál való munkájának egyetlen hátránya volt Chanyeol szerint: mégpedig, amikor ügy hiányában szembesülnie kell az elmaradott papírmunkával. Sajnos bevett és rossz szokása volt ennek az osztálynak az épületen belül, hogy a rengeteg terepmunka mellett a szükséges adminisztráció elfelejtődik, nem íródik meg, és ez olyan asztalokat eredményez az emeleten, mint perpillanatban a fiatal hadnagyé. Az asztalon a billentyűzet és az egér kivételével nem volt olyan pont, amit ne fedtek volna be papírok és mappák, amik megírásra vagy szignóra vártak. Chanyeol fáradtan vetődött le fekete forgószékébe és órájára ránézve csalódottan vette tudomásul, hogy tíz perc múlva lejár a munkaideje. Ennyi idő alatt pedig nem tud egyről a kettőre haladni.

A túlóra gondolatát a háta közepére sem kívánta, viszont tudta, hogyha végezni akar az óriási halom aktával, valamikor neki kell kezdenie, és lehetőleg minél hamarabb, hiszen sosem lehet tudni, mikor kell újra kimenni egy újabb ügy miatt. Chanyeol amúgy sem tudta, hogy az ilyen nyugalmas – majdhogynem uncsi – időszakokban mit kezdjen magával, akkor már inkább elfoglalja magát a papírokkal.

Így hát, amikor négy óra előtt egyetlen perccel Baekhyun beállított az irodájába és elhívta egy kicsit iszogatni, igaz nehezen, de nemet tudott mondani a kísértésnek és a pöttöm kolléga távozása után, kiropogtatta ízületeit és kedvenc tollát a kezébe ragadva nekilátott a munkának.

Körülbelül négy-öt óra tömény, megállás nélküli pötyögés és szignófirkálás után jutott el arra a pontra, hogyha nem vesz magához valamiféle koffeint és ételt, akkor elalszik a billentyűzetén. Bár fáradt volt, elégedettség töltötte el a jóval kisebb halom láttára a monitora mellett. Ha így halad, még éjfél előtt hazaérhet és az alvásidejéből sem veszít.

Beleborzolva szerteszét álló fürtjeibe, Chanyeol felállt és miután visszatért lábaiba az élet, elindult kávé után.

Mindenki tudta, hogy a bejáratnál lévő automata a legjobb választás, ha az ember rászorul egy kis ébresztésre, így Chanyeol rá sem pillantott a saját emeletén lévő gépre és egyenesen a lifthez sétált. A gépezet finom mozgása, ahogy levitte a földszintre kellemesen tovább ringatta, még álmosabbá téve a fiatal férfit; egészen nagy, mindig tágra nyitott mandulavágású szemei most álmosan húzódtak össze a fáradtságtól, mellőzve a környezetét – leszámítva persze az automatát. Chanyeol nem sokáig gondolkozott a választékon, és egy jó erős kávét kért magának, sok cukorral – a tejet kihagyva, ezzel is felébresztve magát. Amíg a gép dolgozott, az automata tetején lévő kis pohárból levett egy kavarópálcikát és ajkai közé tolva, gondolkodva rágcsálni kezdte.

Vajon van annyi ideje, hogy elmenjen valamiféle ételért, vagy rendeléshez folyamodjon? Pizza? Vagy az a tteokbeokki stand a sarkon? Nehéz döntés.

Még mielőtt azonban eldönthette volna, mivel is enyhítse korgó gyomrát, a kávé elkészült. Chanyeol már az illattól is majdnem felébredt, de igazából, ami megtette ezt, az az ügyeletes tiszt frusztrált, emelt hangja volt. Eddig nem is figyelte, de a kolléga egy fiatal nővel foglalkozott, aki kezeit tördelve állt a pult előtt, látszólag nagyon idegesen és szétszórtan. Chanyeolnak nem volt szokása a hallgatózás, de megállt lépéseiben a hall közepén és figyelni kezdte a kibontakozódó vitát.

-          Maga most szórakozik? – hallotta a tisztet. – Hölgyem, amit elmesélt, annak semmi értelme. Ez itt a rendőrség, nem a vicc helye.

-          É-Én komolyan mondtam… – Alig hallotta a nő halk, finom hangját. – Kérem!

-          Én is komolyan mondom azt, hogyha nem távozik, akkor hívom a biztonságiakat – mordult fel a férfi. – Nem várhatja el, hogy az időmet pazaroljam ilyen komolytalan ügyekre. Még hogy gyilkosság…

A fiatal nőn messziről is látszódott a kétségbeesés. Chanyeol esküdni mert volna rá, hogy ez komolyabb, mint aminek elsőre tűnik. A kavarópálcát a kávéjába ejtve, a pult irányába tartott, közben tovább hallgatva az egyre erősödő hangokat.

-          Kérem! Ez nem átverés, nem szórakozni jöttem ide!

-          Nem mondom még egyszer! Hölgyem, távozzon, vagy őrizetbe veszem!

A nő egy pillanatig habozott, majd meghajolt, és lehajtott fejjel indult meg a kijárat felé.

Talán ezért nem látta meg Chanyeolt, aki időközben bőven hallótávolságba ért és kérdő tekintettel fixírozta az ügyeletest, aki a biztonság kedvéért már értesítette az őröket. A fiatal hölgy véletlen Chanyeolba ütközött, akinek a kezében tartott kávéja részben az ingén landolt. A forró ital gyorsan ütött át a fehér anyagon és égető hője, ahogy bőréhez ért kicsalt egy szisszenést a férfiból. A nő erre már felkapta a fejét, Chanyeol pedig egy pillanatra levegő nélkül maradt.

A nő fekete, hosszú haja eddig függönyként takarta finom, gyengéd vonásokkal ívelt, hibátlannak tűnő porcelánarcát. Fiatalabbnak tűnt Chanyeolnál, és termetre sokkal kisebb volt: éppen ha a mellkasáig ért az apró teremtés, talán még Baekhyun is magasabb volt nála. Pisze orr, halványrózsaszín, pici ajkak. És fáradt, kialvatlan, de mégis szép szemek.

-          N-Nagyon sajnálom, nem figyeltem merre mentem! – szabadkozott a lány. – Nagyon megégette magát? A-Annyira ügyetlen vagyok, borzasztóan sajnálom, nem akartam –

Chanyeolnak már a nyelvén volt a megerősítés, hogy semmi baj sem történt, azonban a lány nem hagyta szóhoz jutni a bocsánatkéréseivel. A fiatal nő hangja egyre inkább meg-megcsuklott és hamarosan könnyek lepték el a szemét és sírni kezdett. Chanyeol tanácstalanul nézett rá az ügyeletesre és az időközben megjelent biztonságiakra, akik ugyancsak hasonló tekintettel fixírozták kettőjüket.

A lány arcát eltakarva sírt és csak sírt. Nem hangosan, nem zavart meg senkit, ám mégis: vállainak remegése és a halk szipogás elég volt ahhoz, hogy Chanyeol összes fáradtsága egy pillanat alatt elszálljon.

-          Segíthetek, kisasszony? – kérdezte óvatosan, de nem kapott választ.

Nem kellett egy rendőri diploma ahhoz, hogy megértse, hogy szerencsétlen teljesen kiborult – akárcsak Chanyeol kávéja – és ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. A fiatal rendőr szemeit jártatva kereste a megoldást az ügyre, mígnem az ügyeleteshez fordult.

-          Szabad a hatos szoba? – kérdezte határozottan, mire a tiszt bólintott.

-          Igen. De Park… Nem gondolja, hogy…

Chanyeol a kezét feltartva megvárta, amíg a férfi a kezébe hajítja a kulcscsomót és annak ki nem mondott kérdésére a biztonságiakat illetően nemet intett.

-          Elboldogulok – mondta, és már vissza is fordult a lányhoz.

Az állapota szegénynek nem változott, de Chanyeol találkozott már eleget sokkot kapott, kiborult áldozatokkal és hozzátartozókkal ahhoz, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő. Óvatosan érintette meg a vállainál a lányt és gondolatban nagyot sóhajtott az irodájában félbe maradt papírokra gondolva.

-          Jöjjön velem – mondta halványan mosolyogva, amikor a fiatal nő, igaz még mindig sokkosan, de engedett a gyengéd erőszaknak. – Mit szólna egy jó meleg teához?

                              *           

Nem tudom, miért kezdtem el egy olyan pitiáner dolgon sírni, amit egy egyszerű bocsánatkérés megoldott volna, és amit meg is tettem… de valahogy a könnyeim nem akartak elapadni és a gombóc nem akart eltűnni a torkomból. Teljesen autopilóta üzemmódban tengtem; nem tudtam ki és hova vezet, de egy tea tényleg jól hangzott.

Egészen addig nem hagytam abba a sírást, amíg nem adta a kezembe a bögrét, és a kamillatea illata el nem ért. Mikor köré akartam fonni mindkét tenyerem, előtte a férfi az egyikbe csúsztatott egy tablettát. Még mielőtt az aggodalmam kifejezhettem volna ezzel kapcsolatban, már mondta is, amire kíváncsi voltam.

-          Xanax – mondta halkan. – Segít, hogy egy kicsit lenyugodjon. De ha nem szeretne nyugtatót bevenni, van B-vitaminom is, annak garantáltan semmi mellékhatása. Bár tény, hogy a benzodiazepin gyorsabban hatna, de megértem, ha fenntartásai lennének az efféle gyógyszerek felé.

Az odafigyelése és a kedvessége nagyon meghatott. Remegő kézzel vettem be a pirulát, kortyoltam egy nagyot a teából és próbáltam a hüppögést abbahagyni. Kezdtem kínosan érezni magam, de a velem lévő férfi egyáltalán nem mutatta annak jelét, hogy zavarná a dolog. Mi több, leült mellém a kanapéra és óriási, meleg tenyerével körkörösen simogatni kezdte a hátam, ami miatt először kicsit kellemetlenül éreztem magam, de hamarosan nagyon jól esett az érintés. Nem is ismertük egymást, mégis: olyan biztonságban, jó kezekben voltam mellette, hogy meg sem tudtam volna mondani, mikor éreztem utoljára így. Csendben várta meg azt a pár percet, amíg lenyugszom; ezek után is csak az én szipogásom törte meg az iroda mozdulatlanságát.

-          Jobban érzi már magát? – szólalt meg egy idő múlva, finoman maga felé kényszerítve.

Felemelve tekintetemet a bögrét tartó kezeimről, először nézhettem meg igazán, kivel is állok szemben. Az egész férfi lénye maga volt a melegség számomra, ehhez tudtam volna hasonlítani. Magas volt, ezt már korábban tapasztaltam; eszméletlen magas, mégis izmos termetű. Sötétbarna, játékosan szerteálló hajtincsek koronázták, közülük kibukkanó, kissé elálló, hegyes fülekkel. Férfias, de mégis finom arca vastag ajkaknak és egy gyönyörűen ívelt, elképzelhetetlenül meleg és barna szempárnak adott otthont, amiben egyszerűen ott ragadtam. A hangja pedig eszméletlen mély volt, és nagyon kedves.

-          Igen – leheltem. – Nagyon köszönöm. Nem tudom, hogy miért borultam ennyire ki.

Szinte sajnáltam, amikor abbahagyta a köröket a hátamon és elvette a kezét. Hiányzott a melegsége. Máris olyan hidegnek tűnt az iroda nélküle.

-          Nem tesz semmit – mosolyodott el halványan. – Bárkivel megesik. Esetleg kér még egy kis teát?

-          Jól esne, köszönöm.

Elkérte a bögrémet és felállt, hogy elkészítse nekem; mindez lehetőséget adott, hogy tovább vizslassam. Tényleg magas volt, a végtagjai pedig túl hosszúak – néha úgy tűnt, saját magát akadályozza velük, de mindenképpen aranyos látvány volt, ahogy kicsit ügyetlenül mozog, tesz-vesz. Régen éreztem ennyire jól és félelem nélkül valaki társaságában.

Amikor visszaadta a kezembe a teli bögrét, ismét ránk borult a csend, de a fejemben közben cikáztak a különféle gondolatok. Egyrészt a személyével kapcsolatban: ki ő, miért ilyen kedves és vajon mit gondol rólam? Mennyit hallott az egész ügyből? Mikor fog rákérdezni, hogy mi volt ez az egész az ügyeletes tiszttel?

De nem úgy tűnt, hogy bármikor meg akarna szólalni. Csak ült mellettem a kanapén és meg sem nyikkant. Teljesen nyugodt volt. Gondoltam megelőzöm az elkerülhetetlent.

-          Nem akarja tudni, hogy mi volt az a szóváltás a kollégájával? – kérdeztem nagyot nyelve, feldobva a labdát.

Kíváncsi voltam, mit reagál, de nem is akartam azt, hogy el kelljen mindent meséljek. Lehet, hogy ugyanazt a reakciót kapnám, mint attól a rendőrtől. A bögrémbe rejtettem arcomat, és vártam, hogy mit fog mondani.

-          Akarja, hogy tudjam? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, majd arcomat látva megértően elmosolyodott. – Nézze, nem fogom erőltetni a dolgot, ha ettől fél és nem is kell magyarázkodnia. Mindazonáltal úgy gondolom, hogyha segítséget akar, akkor ahhoz előbb kérnie kell. Ha felkereste a rendőrséget, akkor komoly lehet az ügy.

Lecsapta, és méghozzá tökéletesen a labdát. Bölcs volt és racionális. Tényleg nem jöttem volna el, ha nem az utolsó esélyemnek gondoltam volna ezt a helyet.

-          Maga rendőr? – böktem ki hirtelen, mire biccentett.

-          Park Chanyeol hadnagy a Szöuli Rendőrkapitányság különleges osztályáról – darálta egy aranyos mosoly és szalutálás mellett. – Állok szolgálatára, kisasszony.

Látszott, hogy csak azért csinálta a műsort, hogy jobb kedvre derítsen és működött is a dolog, mivel sok idő óta először kicsalt belőlem egy – ugyan kicsi – de igazi mosolyt. Ezt ő is hasonló gesztussal viszonozta, és meg kell, hogy mondjam, reklámba illő volt.

-          Choi Areumnek hívnak – mutatkoztam be én is és kisebb gondolkozás után egy halk koppanással az asztalra raktam a bögrémet. – És azért kerestem fel a rendőrséget, mert egyszerűen már tanácstalan vagyok. A kollégájának azt hiszem nem a megfelelő módon prezentáltam az aggodalmaimat, ezért hihette azt, hogy csak tréfálkozok. Holott szó sincs ilyesmiről.

A férfi arca egyből komolyra fordult, akárcsak a beszélgetés és megértően biccentett.

-          Bármiről is van szó, kisasszony, ne tartsa magában – mondta halkan. – Biztosíthatom, hogy azon leszek, hogy segítsek önnek.

Várakozásteljes pillantást vetett rám. Szóval ez az a pont, ahol el kéne kezdenem mesélni a dolgot. De mégis honnan? Mit kellene mondjak? Nagyot nyeltem és egy sóhajjal kijelentettem – kicsit átfogalmazva ugyan – a félelmemet.

-          Azért jöttem ide, mert… azt hiszem, valaki meg akar ölni – suttogtam.

Láttam, ahogy elkomorul és összeráncolja a homlokát. Szerintem nem erre számított.

-          Mondja el kérem, ezt miből gondolja.

-          Hosszú történet – sóhajtottam, de ő mindössze legyintett és megtámasztotta magát a kanapén.

-          Már régen lejárt a munkaidőm, nem számít.

-           

Gyorsan összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam nagy vonalakban vázolni a dolgot. Először is a reakciójára és a véleményére voltam kíváncsi az üggyel kapcsolatban, a részletekbe később is ráérek belemenni, ha tényleg látom, hogy komolyan vesz. Bár az alatt a pár perc alatt, amióta ismerem azt szűrtem le, hogy ő nem fog kiküldeni az épületből. Sőt.

-          Körülbelül három hónapja kezdődött – motyogtam. – Egy üzenetet kaptam este egy ismeretlen számról, ami az óta rendszeressé vált. Nem tudom, ki az illető, de férfi és… nagyon furcsa. Ajándékokat küldött nekem és küld még ma is, de egyre ijesztőbb az egész.

-          Megpróbálta elutasítani? És mit ért azon, hogy… furcsa?

-          Természetesen – sóhajtottam. – SMS-ben is, de valahogy… nem akarja megérteni a dolgot. Azért furcsa a viselkedése, mivel… üzenetben nem igazán kommunikál velem, csak amennyire szükséges. Van, amikor kérdezek tőle valamit, és nem válaszol. Pedig azt hittem, azt akarja, hogy beszéljek vele, hiszen megkérdezi például, hogy vagyok, de ő nem válaszol… Viszont a virágcsokrok, amiket küld nekem, nagyon beszédesek.

Láttam az arcán az értetlenséget, és csak remélni mertem, hogy nem fog hülyének nézni teljesen. Pedig még szinte nem is mondtam semmit.

-          Tudja, én egy virágüzletben dolgozom – magyaráztam neki – és pontosan ezért tudom, hogy mit jelentenek az egyes növények, ez ebben a szakmában fontos.

-          Értem – mormogta. – Milyen virágokat küldött eddig önnek?

Felemeltem a kezem és azzal számoltam, remélve, hogy nem hagyok ki semmit.

-          Sárga tulipánt küldött először, aztán hibiszkuszt. Egy ideig vörös rózsát, rengeteget. Aztán búzavirágot, mire én egy csíkos szegfűvel válaszoltam. Ezután ismét rózsákat küldött. Aztán egy nárcisz, amit az ambrózia miatt küldött, amit viseltem. És ma is küldött valamit.

Az arcán zavar tükröződött, mire leesett, mennyire abszurdnak és jelentéktelennek tűnik az egész. Nem mindenki érti a virágok nyelvét, talán ezért is nem vettek komolyan korábban. Így sorban elkezdtem magyarázni neki az üzeneteket.

-          A sárga tulipánnal jelezte, hogy reménytelenül szerelmes belém – kezdtem. – A hibiszkusszal a szépségemet dicsérte, a vörös rózsa a szerelmét jelenti, amit én elutasítottam a szegfűvel. Ezután tovább bombázott az érzéseivel.

A hadnagy elgondolkozva bólogatott.

-          És a nárcisz és az amb… amb-

-          Ambrózia – segítettem ki. – A nárciszt egy csomagban küldte egy ígéretgyűrűvel, a jelentése pedig a bizonytalanság, az új kezdet. Ezt azután küldte, amikor a boltban véletlen egy ambróziát tűztem a hajamba, amit ő úgy értelmezett, hogy elfogadom az érzéseit, holott nem erről van szó! És azóta folyamatosan lila tulipánokat küldött, hogy a szerelmünk örök, de ma küldött egy fehér krizantémot, ami annyira hirtelen volt és megijedtem és nem tudtam mit csináljak és –

A meleg kéz a vállamon egy pillanat alatt lenyugtatott és észrevettem, hogy megint kezdek ideges lenni. Chanyeol elmosolyodott.

-          Mit jelent a fehér krizantém?

-          Ha egy szóval akarom kifejezni, akkor halált – suttogtam.

Éreztem, ahogy megrezzen a keze a vállamon. Meglepődött.

-          Ez biztos? – kérdezte óvatosan. – Nem lehet, hogy csak… félreértelmezte a dolgot?

Szigorúan néztem a szemei közé, mert nem tetszett, hogy kételkedik a tudásomban. Ez a szakterületem.

-          Nézze, hadnagy – mondtam kissé fagyosabban, mint szerettem volna. – A keleti gyászszertartásoknál olyan virágokat érdemes küldeni a családnak, amik az alkalomhoz illhetnek. Ilyenek például a fehér virágok, a lótusz, a liliom és az orchidea, de ezeknek más jelentése is van, ami nem a gyászhoz kapcsolódik. Temetésre leginkább fehér krizantémot szoktak kérni, és bár biztosan volt ennek a virágnak is jelentése korábban, mára mindenki a temetéssel, halállal asszociálja. Nem gondolnám, hogy félreértelmeztem.

A rendőr felsóhajtott és biccentett.

-          Értem – motyogta. – Ne haragudjon, csak… reméltem, hogy nincs igaza. Akarja hallani az én véleményemet? Amit idáig elmondott, az egy nagyon ragaszkodó, és nem teljesen ép zaklatóra utal, de semmi több. Sajnos addig a rendőrség sem tud semmit kezdeni a helyzettel, amíg nem történik agresszív viselkedés önnel szemben és eddig erre nem volt példa, ugye? És ahogy elnézem, egy szimpla krizantém nem lenne elég ahhoz, hogy önt megrémítsék. Miért fél?

Ennyi idő alatt kiismert volna? Teljesen igaza van. Nem túl sok minden képes felborzolni a kedélyeimet, főleg nem annyira, hogy ne próbáljak meg először magam foglalkozni az üggyel és a rendőrséghez fussak.  

-          Igazából csak gyanakszom – tördeltem a kezeimet, de a pillantása erőt adott ahhoz, hogy folytassam. – A hírekben hallottam arról a lányról… tudja, akit megöltek abban a parkban. A menyasszony. Tudja, milyen virágcsokra volt?

A hadnagy arcán átfutott a felismerés és tágra nyílt szemmel nézett rám. Kezdte kapisgálni a dolgot.

-          Fehér krizantém – suttogta, mire bólintottam. – Említette, hogy ajándékokat is kapott tőle, mik voltak azok?

-          Már említettem az ígéretgyűrűt – sóhajtottam – de ezen kívül eddig kaptam egy cipőt, egy pár fehér kesztyűt és egy… fátylat. Ez és a virágok, amivel mindenképp azt üzeni nekem, hogy el akar venni feleségül. Ezért jöttem ide.

Éreztem, ahogy a gombóc a torkomban egyre feljebb vándorol, ahogy egyre idegesebb lettem. A csend és a reakció hiánya teljesen megőrjített. Kimondva így a dolgokat egyáltalán nem biztos, hogy bárki komolyan venne, ezt most már belátom. De ettől még a probléma jelen volt.

-          Kérem – nyeltem le a könnyeimet, és bár nagyon nem volt ínyemre, engedtem, hogy megmutassam, mit is érzek. – Nem tudom, hogy mit akar tőlem és, hogy mit készül tenni, de nagyon félek… Úgy érzem, hogy állandóan követ, fotókat küldött rólam és mindenhol ott van, lehet, hogy azt is látta, hogy –

A meleg kezek a vállamon ismét segítettek lenyugodni, de ettől független a szívem félelmében még ki-kihagyott pár ütemet. A hadnagy komolyan nézett a szemembe, de a melegség abban a szempárban ellazított.

-          Ne aggódjon – mondta határozottan. – Mindent értek. Jól tette, hogy felkereste a rendőrséget. Segítünk magán.

-          Biztos?

Tartottam attól, hogy más nem veszi komolyan a kis történetemet, nem úgy, mint ez a kedves rendőr. Vajon más is úgy látja majd az összefüggést a két ügy között, ahogy én?

Észre sem vettem, hogy a férfi elém guggolt, csak amikor ujjaival arra kényszerített finoman, hogy felemeljem az államat és ránézzek. Szembogarai erőt öntöttek belém.

-          A szavamat adom, kisasszony – biccentett és én úgy éreztem, hogy a többhónapos súlyból a vállaimon legördül egy igazán apró, de mégis jelentős darab.

  

Harmadik fejezet

A csöndbe hirtelen belemaró csörgés úgy seperte ki az álmot az asztalon nyugvó, nyurga alak szeméből, mintha csak valaki a nyakába öntött volna egy vödör hideg vizet. Egy kéz látatlanban kiiktatta a zajforrást – nevezetesen egy telefont -, ami után a még félhomályos, de már egyre világosabb helyiségre ismét csend borult.

Odakinn, a takaros iroda padlóig érő ablakain túl a Nap sugarai megvilágították a még csak ébredező várost. A reggel szokásos dugó az utakon még nem indult el, de már voltak, akik munkába készülődtek, illetve reggeli tennivalóikat végezték. Nem úgy, mint az asztalon fekvő fiatal férfi.  

Park Chanyeol egy kelletlen szusszanással pár perc múlva elbúcsúzott az álmok mezejéről és elaludt ízületeinek kiropogtatása, nyújtása után felállt irodája forgószékéből és az irodában található szekrényhez lépett. Félig nyitva tartott szemmel kezdett megválni a tegnapról rajta maradt ruházatától: fojtogató nyakkendőjét meglazította, és még az álmosságtól ügyetlenül, de kigombolkozott fehér ingjéből, kilépett fekete öltöny nadrágjából. A kora reggeli hűvös levegő miatt borzongás futott végig mezítelen testén - ami sikeresebb ébresztőnek bizonyult, mint telefonja -, így sietősen magára vette a szekrényben tárolt egyszerű, szürke pólót és fekete melegítőt, a hozzá tartozó cipővel együtt. Szintén sötét színű sapkájával elfedte elaludt hajtincseit, kissé kiálló tündefüleit pedig egy nagyméretű fejhallgatóval takarta el, amit telefonjához csatlakoztatva már el is kezdte lejátszani a reggeli edzéséhez bevált lejátszási listáját.

Chanyeol minden reggelét – persze csak ha nem hívták azonnal egy ügyhöz – futással kezdte a közeli parkban, már több éve. Rendszerint három kilométert fut, hogy formában maradjon, ezután levezetésként legalább egy félórát nyújt a friss levegőn, majd visszaútja során a kedvenc kávézójában megveszi a kávéját – erős fekete, sok cukorral, kevés tejjel – és reggelijét – általában fánkot, vagy valamilyen édes süteményt -, amit később irodájában fogyaszt el egy kiadós zuhanyozás után. Kollégái egy időben nem nézték jó szemmel, hogy minden reggel önként egy doboznyi diabéteszt vesz magához és próbálták rávenni az egészségesebb ételekre – némi finom erőszakkal is -, de ennek egy borzalmasan mogorva, hisztis, nagyra nőtt óvodás lett az eredménye, aki nem tudott koncentrálni a munkájára. Hamar megtanulták, hogy a fiatal szervezete erősen igényli a kalóriákat, így Chanyeolt és az étrendjét illik békén hagyni, az összes benne lévő koleszterinnel, zsírral és cukorral együtt.

A mai korai órákban lefutott kilométerek után Chanyeol választása arra a hat darab rózsaszín cukormázzal bevont fánkra esett, amely újabban az egyik kedvence volt. A pult mögött álló srác – Jongdae – már ismerte Chanyeol rendelési szokásait, így belépése pillanatában már hallhatta, ahogy az eladó hátraszól a válla fölött a baristának.

-          Minseok, egy americanot elvitelre, légy szíves!

Chanyeol törzsvendégnek számított ezen a helyen, mondhatni a két tulajdonos jó barátja volt, már több mint két éve, amikor megnyitották az üzletet. Izzadt hajtincseit szemeiből kiseperve rávillantotta Colgate-reklámarcokat megszégyenítő, ragyogó mosolyát a fiatal férfire, miközben mélyen belélegezte az üzlet reggeli kávé és pékáru illatát.

-          Reggelt, Dae – köszönt egy apró, kétujjas szalutálással. – A Rózsaszín Párducból kérnék hat darabot elvitelre.

Nos, igen. Jongdae és Minseok üzlete nemcsak a miatt volt sikeres, mert forgalmas helyen volt és a barista nagyon képzett, hanem a péksüteményeik finomak és eredetiek voltak.

Mindenki imádja a fánkot, de mennyire lelombozó tud lenni, amikor a szupermarketekben csak úgy eléd rakják a színes csodákat mindenféle fantázia nélkül? „Fánk – X összeg”. És máris nem érezzük olyan csodásnak azt az élményt, amit ez a cukormázas édesség nyújthatna nekünk.

Jongdae azonban tett és tesz arról, hogy a hozzájuk tévedő vásárlók megkapják azt az minőséget, amiért fizetnek – mind ízben, mind a külsőségekben. Minseokkal együtt őrültebbnél őrültebb nevekkel állnak elő, hogy az emberek maradandó élménnyel gazdagodjanak és biztosan emlékezzenek az üzletre.

A fánkok között például megtalálható Chanyeol kedvence, a Rózsaszín Párduc, de emellett még van Zöld Szörny, 101 Kiskutya, Mangó Tangó és Csíííz is, de ez csak pár darab a fantáziadúsabbnál fantáziadúsabb nevek közül. Az üzlet pékje – Kyungsoo – már csak a fejét rázza, ha megtudja, milyen nevet kreált a két tulajdonos egy újabb süteményének, de őszintén szólva ő sem bánja a dolgot, sőt.

Jongdae a fánkos pult mögé vándorolva felhúzta kesztyűjét, de mielőtt még odaadta volna a fiatal rendőr rendelését, rásandított.

-          Chanyeol, nem akarnál valami újat kipróbálni? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Fáj a lelkem, amiért már két hete csak azt a szemfájdítóan pink cukorbombát veszed.

Chanyeol felnevetett, de végignézve a kínálaton, a sok választék miatt egyáltalán nem tudott dönteni.

Talán ezért is rendelte egyhuzamban ugyanazt – sokkal könnyebb volt egy biztos ízt magához vennie, mint próbálgatni.

-          Mit ajánlanál nekem? – mosolygott választás helyett az eladóra, aki gondolkodva szemrevételezte az előtte lévő fánkokat.

-          Tekintve a foglalkozásod, és, hogy kell az energia, mit szólnál egy Elvishez? Újdonság – mutatott az említettre. – Krémmel töltött cukormázas fánk egy kis banánnal, baconnel, mogyoróvajjal és eperdzsemmel. Ahogy a királyok szeretik – kacsintott.

Ahogy máskor is, Chanyeolt megnyerte a fantázia a fánkok mögött, így biccentve engedett a gyengéd erőszaknak és az ajánlott édességet kérte. Jongdae elégedett vigyorral pakolt be hat darabot egy kék dobozba, amelyen az üzlet neve – Donut Hole – és egy aranyos, találó szóvicc állt angolul: ’Donut worry, be happy!”.

-          Kész az americanod, Chanyeol – jött elő mosolyogva Minseok Jongdae háta mögül kezében egy műanyagpohárral.

Chanyeol, miután Jongdaenek átnyújtotta a fánkokért és a kávéért járó összeget, elvette a barista kezéből a kellemesen meleg italt, majd beleszagolt annak gőzébe és jólesően felsóhajtott.

-          Kösz, Minseok – mosolygott. – El se hiszed, ma mennyire szükségem van a koffeinre.

-          Fogyaszd egészséggel – válaszolta az idősebb. – Szép napot!

-          Nektek is!

                           *           

Visszaérve az irodájába, még alig vette le kabátját, amikor hallotta az ajtó nyitódását és egy pillantást sem kellett vetnie a háta mögé, mert már a mozgás zajából tudta, ki az illető. Elvégre Chanyeol amióta csak a különleges ügyosztálynál dolgozott, hozzá volt a legközelebb. Írott-íratlanul is mindenki tudta, hogy ők ketten egy csapatot alkotnak az egész teamen belül, ő Chanyeol mindenkori társa.

Ezt a személyt pedig Byun Baekhyunnak hívták.

Ha bárki látná az alacsony termetű, kiskutya tekintettel és finom arcvonásokkal rendelkező férfit, a legbizarabb álmában sem gondolná, hogy ezen a pályán dolgozik. De a látszat csal. Byun Baekhyun gyerekkorától kezdve önvédelmet tanult – nevezetesen hapkidot -, amelyből megszerezte a fekete övet, emellett végigjárta a rendőrséghez vezető létrafokokat, így teljesen képzett volt erre az állásra. Mikor Chanyeol még újonc volt, ő vette a szárnyai alá, és ezért a fiatalabbik mindig hálás volt. Aztán az évek alatt, a bizalom erősödésével olyan barátra leltek egymásban, akiről tudták, hogy mindig számíthatnak rá.

Az említett egyik barát, az idősebb, szólás nélkül vágtatott Chanyeol asztalához és tépte fel a fánkos doboz tetejét, de amikor nem azt látta benne, amit várt, ragyogó mosolya lehervadt és ajkai lebiggyedtek.

-          Ez mégis micsoda? – kérdezte csípőre tett kézzel.

Chanyeol csak kivette az egyik fánkot és beleharapott. Amikor Jongdae ajánlotta a dolgot, kissé fenntartással fogadta el az Elvis szendvicse ihlette édességet, de a bacon igenis jól ment az egész édes ízvilághoz. Elégedett sóhajt hallatva levágta magát forgószékébe, és nyelvével eltüntette ajkairól az odatapadt eperdzsem-mogyoróvaj kombót.

-          Jongdae ajánlotta – mondta két falat között. – Elvis a neve. Próbáld ki, finom.

Baekhyun egy halvány grimasszal az arcán óvatosan beleharapott a különleges fánkba, torkából pedig elégedetten nyögött fel. Chanyeol elvigyorodott és nekiveselkedett a következő darabnak.

-          Ha megkajáltunk és rendbe szedted magad, jelenésünk van – mondta csámcsogva társa.

-          Megvan a búvóhely? – húzta fel a szemöldökét Chanyeol.

Baekhyun lenyalogatta az ujjairól a dzsemet és újabb fánkért nyúlt a dobozba, hogy a maradék kettő közül az egyiket még elfogyassza.

-          Mhm. Este ráütünk azokra a mocskokra – fintorodott el.

-          Remélem, hogy még élnek azok a szerencsétlen lányok – sóhajtotta Chanyeol, miután megtörölgette ujjait egy szalvétában. –

-          Én is. És hogy fel tudjuk számolni azt a retek bandát.

Chanyeol bólintott, azután magára hagyva Baekhyunt a székében, zuhanyozni indult. Nem volt szükség szavakra, hiszen ő is ugyanúgy érzett, ahogyan társa. Lélekben felvértezve magát a későbbi akcióra, beállt a zuhanyrózsa alá és hagyta, hogy a tiszta víz elmossa gondolatait.

                      *           

A főnök gyors intézkedése ellenére a parancs még váratott magára. Chanyeol néha igazán gyűlölte a bűnügyi rendszert.

Mi van, ha a parancs későn érkezik?

Mi van, ha más emberek élete ezen múlik?

De hiába idegeskedett, akkor sem teltek a percek hamarabb. Baekhyun nottan takarította szolgálati fegyverét az asztalánál, mivel „szüksége lesz még ma rá”. Chanyeol nem tudott mást tenni, mint folytatni az ideges járkálást, néha meg-megállva az ügy telifirkált táblája előtt. Amint meghallotta a faxgép pittyenéseit a géphez rohant és idegesen topogva a lábain várta, hogy a papírt megkapja. A bíró nem sietett a paranccsal, de Chanyeol így is hálás volt, hogy az akció immár teljesen legálisan fog történni.

Fél óra alatt a csapat készen állt. A parkolóból egy sötét furgon vágódott ki a lámpákkal megvilágított útra, GPS-ében a bepötyögött koordinátákkal. A külvárosban található raktárépület az ipari park közelében, Szöul belvárosától körülbelül háromnegyed órányira volt található. Még mielőtt kiszálltak volna, az osztály vezetője rádión keresztül vázolta a tervet.

-          A behatolás a következőképpen fog történni...

                 *           

Chanyeol és a többiek kiszálltak és a furgon hátulja felé vették az irányt, ahonnan különböző fegyverek kerültek elő. Baekhyun elkapta a felé repülő golyóálló mellényt és gyakorlott mozdulatokkal felvette. Körülöttük mintha megállt volna az idő. Nem volt semmi mozgás. A fák, a bokrok mind mereven álltak, mintha tudnák, hogy most valami történni fog. A lassú, de folyamatos sötétedésben egyetlen fényforrásként a raktárépület közelében álló lámpa szolgált, megvilágítva az elülső ajtót, ahol Chanyeol és Baekhyun fog bepróbálkozni.

Fegyverek élesítve, golyóálló mellények a helyükön. Mindenki szétszéledt.

Chanyeol, Baekhyunnal a nyomában halkan megindult a raktárajtóhoz, és ahogy odaértek, a mellette lévő falhoz lapultak. Rásandított pöttöm társára és a köztük lévő összhang miatt nem érezte szükségesnek, hogy szavakkal fejezze ki azt, amit mondani akar.

Magára mutatott, egy ököllel ütést imitált, majd Baekhyunra mutatva ujjaival utánozta a mozgást. Aztán ismét magára mutatott és két kezét egymásra rakta. Baekhyun azonnal vette a lapot és lefordította magában a jeleket.

Én betörök, te előremész. Fedezlek.

Baekhyun bólintott, és ujjaival kezdett számolni. Háromra Chanyeol berúgta az ajtót, Baekhyun pedig fegyverét előretartva, alatta egy zseblámpát fogva masírozott be az épületbe. Kellett is a fény, mivel nem sok hatolt be odakintről. Félhomály uralkodott.

Szemben látták, ahogy a többiek a raktár többi oldalára indulnak, így nekik a középső, sötétségben lévő rész maradt. Chanyeol félelem nélkül, de gyanakodva közelített, mígnem a zseblámpa fénye átsiklott valamin.

Egy óriási konténer.

Chanyeol közelebb lépett a monstrumhoz és Baekhyunnal együtt vizsgálni kezdték a rázárt lakatot. A raktárban végigvisszhangzottak társaik kiáltásai.

-          Tiszta! Ismétlem: tiszta!

-          A fenébe, meglógtak a mocskok…

-          Keressetek tovább, hátha találunk valamit!

A fiatal rendőr egy intéssel hátrébb intette társát és egy jól irányzott lövéssel meglőtte a konténer ajtaját lezáró fémdarabot. A lövés óriásit dördült a helyiségben, de valami más is hallatszott… mégpedig odabentről. Chanyeol lerángatta a szétroncsolódott lakatot a helyéről és Baekhyun segítségével kinyitotta a konténert. Fegyverüket tartva készen álltak arra, hogy veszély esetén védjék magukat, de a látványtól leengedték pisztolyaikat.

Félelemmel telt szemek, remegő, piszkos testek, sírástól nedves arccal.

Megvannak.

Chanyeol próbálta lejjebb irányítani a lámpáját, hogy ne világítson a szemébe a bent lévő, emberkereskedelem áldozatául esett nőknek és gyerekeknek. Igazolványát feltartva lassan, a legkedvesebb hangját elővéve azonosította magát, hogy megnyugtassa a kedélyeket.

-          Park Chanyeol hadnagy vagyok a Szöuli Rendőrkapitányságról – mosolyodott el halványan. – Örülök, hogy épségben találtunk Önökre.

A hozzá közel álló, rendkívül piszkosnak és elgyötörtnek tűnő fiatal kislánynál eltört a mécses és mielőtt Chanyeol kettőt pislanthatott volna, a gyermek átölelte a lábát. A fiatal férfi szemei ellágyultak, és felemelte a pici lányt, aki egyáltalán nem bánta a helyváltoztatást, és Chanyeol nadrágszára helyett immár nyakába hullatta könnyeit, szorosan markolva a férfi golyóálló mellényét.

Baekhyun a háttérben eközben a mentőket tárcsázta, de ahogy lerakta a telefont és látta, hogy a konténerben lévők még mindig nem nagyon mozdulnak, tovább próbálta őket biztatni. El se tudta képzelni, mekkora bátorság kellhet ahhoz, hogy egy ilyen eset után megbízzanak ezek az emberek valakiben.

-          Nem fogjuk Önöket bántani – mondta halkan. – A mentők hamarosan itt lesznek és kapnak meleg takarót és élelmet. Van esetleg komoly sérültjük? Őket azonnal –

Az egyik nő, aki legelsők között állt félbeszakította és mélyen a szemébe nézett.

-          Elmentek?

Baekhyun megértően elmosolyodott és bólintott.

-          Most már biztonságban vannak.

Szavait megkönnyebbült sóhajok és kiáltások fogadták. A tömeg megindult a szabadba, mezítláb, piszkos, szakadt ruhájukban… de immár szabadon.

Lenézve a karjában békésen alvó kislányra, és a boldog, megkönnyebbült nőket látva Chanyeol maga is elmosolyodott. Elégedett volt. Ezekért a pillanatokért választotta a rendészetet, és egyedül ez kárpótolta mindazokért a szörnyűségekért, amiket látott és hallott minden egyes ügynél.

Ezen a tavaszi estén még nem tudta, hogy hamarosan a szörnyűségeket maga is átéli majd.

Önként.