Hatodik fejezet

Felállva a kanapémról, öntudatlanul magam köré fontam a karjaimat és idegesen járkálni kezdtem a nappaliban, Chanyeol értetlen pillantásával kísérve. Remegtem, ha visszagondoltam arra a hangra; a burkolt fenyegetés pedig csak még inkább borzolta a kedélyeimet. Fogalmam sem volt, mit akar csinálni, és féltem, hogy valami rossz fog történni.

-          Ő? Mármint a zakla –

-          Igen, igen ő! – fakadtam ki, a kellőnél kissé feszültebben. – Mégis ki hívna fel ilyen későn maga szerint?! Ki más?!

Chanyeol viszont faarccal viselte az indokolatlanul rávetődő indulataimat; helyette a karomnál fogva visszahúzott a kanapéra és leültetett.

-          Kérem, nyugodjon meg – mondta csendesen.

-          Már hogy tudnék –

-          Vegyen egy nagy levegőt és próbálja meg – szakított félbe és vállaimat határozottan tartotta kezei között. – Annak semmi haszna, ha elveszti az önuralmát. Inkább mondja el, mi történt.

Az idegeimet úgy tűnik, rendesen megviselte ez a pár hónap. Végül még mindig zaklatottan, de megtettem, amire kért és a mély légzés hamarosan segített egy kicsit. Finoman kiszabadítottam magam a kezéből és összekuporodtam a kanapén, mintha az megmentene ettől az egész bolondok házától.

A csengő hirtelen hangjára végigfutkosott a hátamon a hideg, és komolyan megijedtem. Nem akartam kinyitni, mert féltem, ki állhat az ajtó mögött. Chanyeol látva habozásomat megmutatta a telefonját, amelyen meg volt nyitva az SMS funkció. Felül egy név – Baek – és alatta az üzenet: Itt vagyok, engedjetek be.

-          A kollégám – mondta a fiatal rendőr, érezve az értetlenségem. – Tudja, akit említettem. Ő csengetett. Megyek és ajtót nyitok.  

Nem tudtam mást tenni – bólintottam. Jelen pillanatban nem voltam abban az állapotban, hogy meg tudjam ítélni, mégis mi a jó nekem.

Hamarosan fojtott hangokat hallottam a bejárati ajtó felől, majd Chanyeol beengedett egy nála alacsonyabb termetű, hasonló korú férfit. Az ismeretlen otthonosan lerúgta a cipőjét, kabátját pedig hanyagul a fogasra hajította és felém csoszogott.

Ahogy a tekintetünk találkozott, halványan elmosolyodott és biccentett; közelebb érve lerakott a kávéasztalomra három elviteles kajás dobozt és kezet nyújtott.

    -          Byun Baekhyun vagyok – mondta kellemesen mély hangján. – Chanyeol társa a különleges osztálynál. Örvendek.

    -          Choi Areum – mutatkoztam be én is. – Örülök.

Chanyeol is előkerült időközben – barátja mellett elhaladva megpaskolta annak vállát, majd a korábban elhagyott helyére telepedett mellettem a kanapén. Baekhyun lehuppant a közelünkben lévő fotelba és a kávézóasztalhoz közel manőverezve magát elkezdte kibontogatni a lerakott dobozokat.

    -          Hoztam egy kis kínait, hogy jobban menjen a munka. Önnek is – tette hozzá rám pislantva. – Remélem, szereti az édes-savanyú csirkét.

Értékeltem, hogy rám is gondolt, de valahogy az után a hívás után nem volt étvágyam – már jó ideje nem ettem és aludtam normálisan, a miatt az állat miatt. Megráztam a fejem és összébb húztam magam a helyemen. Baekhyun erre csak vállat rántott és először odaadta Chanyeol adagját, majd belekezdett a sajátjába is.

Egy ideig csak a rágásuk hangja hallatszódott, mivel egyikünk sem akarta megtöri a csendet, de jó is volt ez így. Valahogy az, ahogy jóízűen ettek a lakásomban, nyugtató volt számomra – általában csak Momo van itt, de az ő csámcsogása minden, csak nem lazító. Chanyeol körülbelül félúton járhatott a csirkéjével, amikor rám pillantott és összetévedt a tekintetünk.

-          Még mindig nem mondta el, mit mondott a telefonban – mondta csendesen és bekapott egy falatot, aztán rám mutatott az evőpálcikáival. – Nem felejtettem el.

-          Pedig reméltem – sóhajtottam.

Mielőtt azonban ismét elkezdett volna arról papolni, hogy ezzel akadályozom a segítségnyújtásában, megelőztem és szigorúan a kávézóasztalomat bámulva elkezdtem mondani, amire kíváncsi volt.

-          Azt mondta, hogy… nagyon rossz kislány voltam – nyeltem. – És, hogy ezért még számolunk, virágszál. Ebből gondolom, hogy tudja, hogy a rendőrségen jártam.

-          Ez nem jó – motyogta Chanyeol.

Baekhyun nehézkesen, de lenyelte azt a nagy adag ételt, amit a szájában tartott és felém fordult.

-          Hívta már máskor is? Milyennek hallatszódott? Mit hallott?

-          Egyszer, de akkor nem szólt a telefonba – bólintottam. – Most ugyan beszélt de… valahogy el volt változtatva a hangja.

-          Fenébe – motyogta csalódottan és újra a kajás dobozra fordította a figyelmét.

Chanyeol letette a sajátját az asztalra és vaskos ajkainak megtörlése után ő is felvackolta magát teljesen bőrkanapémra. Lábai – bár törökülésbe húzta őket – túlértek az ülőalkalmatosságon, annyira hosszúak voltak. A farmere vészesen megfeszült rajta itt-ott, de igyekeztem a tényt figyelmen kívül hagyni.

-          Máskor is hívta már így? – tudakolta óvatosan. – Virágszálnak?

-          Igen, szinte mindig. Nem mondta meg az okát, de szerintem biztos azért választotta, mert egy virágboltban dolgozom.

-          Elmondaná nekem is azt, amit Chanyeolnak a kapitányságon? – vágott közbe Baekhyun, miután ő is befejezte az étkezést. – Szeretném én is tisztán látni a helyzetet.

-          Az elejéről?

-          Az elejéről – bólintott. – Ígérem, többet nem zaklatjuk majd vele.

Nagyot sóhajtottam és meg egyszer elmondtam mindent: a pontos időben küldött sms-eket (ezeket meg is mutattam), az ajándékokat, a virágokat és azok jelentéseit. Egész idő alatt nem szólalt meg egyikőjük sem, viszont Baekhyun egy noteszbe szorgalmasan körmölt, miközben hallgatott. Amikor épp nem írt, akkor olyan intenzitással koncentrált arra, amit mondok, hogy párszor megbotlott a nyelvem és dadogni kezdtem. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyire odafigyeljen rám valaki. Kérésére a ma történteket is elmeséltem végig, attól kezdve, hogy Chanyeolra borítottam a kávémat – ránézve még mindig barna foltos ingjére nem kicsit szégyelltem magam, de ő csak legyintett – odáig, hogy ismeretlen zaklatóm megjutalmazott a hívásával. Baekhyun egy ideig hümmögött és nézte a jegyzeteit majd még mindig komoly rendőrmódban kezdett el beszélni.

   -          Nos – kezdte – amit elmesélt, az sok mindent elmond, de közel sem eleget. A pasas jól láthatóan nem idősebb harmincnál: a kezén, amiről képet küldött a gyűrűvel nincsenek ráncok, bőrproblémák, és a szókincse is inkább ebbe korosztályba tereli. És lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt, de mintha kicsit sötétebb bőrű lenne egy átlag koreainál.

Chanyeol erre elkérte a telefonomat és a kép néhány pillanatnyi fixírozása után egy biccentéssel igazat adott az utolsó kijelentésre.

   -          Ami a virágokat illeti: vagy nagyon otthon van ebben a témában, csak úgy, mint ön, vagy maga miatt kezdte el megtanulni a jelentéseket, hogy ezzel is imponáljon. A becenevet és a gyűrűt is ez alapján kapta. Felkészült önből és éhes minden információra, amit kész begyűjteni. Ezért is követi.

-          Erről jut eszembe – nézett rám Chanyeol – bárki gyanús alak, aki követte önt?

Végig gondoltam a dolgot, de sajnos nem tudtam volna egy alkalmat se mondani, amikor valakire gyanakodhattam volna. Mintha láthatatlan lenne.

-          Senki – sóhajtottam. – Mindig csak… érzem, mintha valaki követne, de nem látok semmit. Azt hiszem, parano –

-          Nem az – rázta meg a fejét. – Higgye el, ha úgy gondolja, akkor biztosan követik is. Az ember tudtán kívül megérzi az ilyesmit.

-          Így van – bólintott Baekhyun is. – Visszatérve a zaklatóra: az sms-ek és hívások ideje fontos a számára, kérdés, hogy miért, de valószínűleg személyes okból; esetleg valakinek a születési vagy halálozási dátuma lehet. Délelőtt azért kezdte el hívogatni, mert igényli az új ingereket, hajlamos az unalomra. Ebből arra is következtethetünk, hogy nincs, vagy nagyon rugalmas a munkája, vagy nincs szüksége arra, hogy dolgozzon, mert gazdag. Ahogy haladunk az idővel, egyre többet és többet akar majd, ez biztos.

Abba, hogy mit hordozott ez a mondat, bele se akartam gondolni. Chanyeol, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a kanapén lévő, kissé remegő kezeimre tette az ő meleg párját és finoman megszorította.

-          A karaktere manipulatív és rendkívül posszesszív, a birtokának tekinti önt és el akarja izolálni a világtól, addig, amíg csak önök ketten maradnak és ön már nem tehet semmit – nézett komolyan rám. – Ezért is volt nagyon jó döntés, hogy a rendőrséghez fordult. Valószínűleg ezért a lépésért torolni fog valamiképpen, de nem szabad az ő játéka szerint játszania. Ez nagyon fontos.

-          Értem – nyeltem.

-          Ja, és ha már játék: neki ez az egész tényleg szórakozás, legalábbis amíg megszerzi önt. Kihívásnak tekinti az egészet, ez élteti, ez hajtja lépésre. Pont emiatt, hogyha a kezébe kerülne, ez a lelkesedés abbamaradna és új inger, új nő után indulna. Azt nem tudom sajnos megmondani, hogy miért úgy gyilkolta meg az előző áldozatot, ahogy; ha megkapjuk az ügyet és belenézhetünk a Menyasszony halottkémi jelentésébe, erről többet tudok majd mesélni.

De pár dolgot így is lehet tudni róla, hiszen a neten is találtam róla cikket; el is olvastam. Erre fel is hívtam Baekhyun figyelmét.

-          Úgy tudom, hogy többször megszúrta és minden azonosításra utaló dolgot eltávolított… a testről. Ez nem elég?

Végigborzongott a hátamon a hideg, ahogy úgy beszéltem szerencsétlen lányról, mint egy tárgyról. Mintha csak egy porhüvely lenne, semmi más. Még a nevét sem tudtuk. Talán ez a sors vár rám is?

-          Igaz – bólintott Baekhyun. – A sok késszúrás viszont több mindenre is utalhat, például dühre, félelemre, vagy egyszerűen élvezetre. A szúrások helye, mélysége és a tárgy is utalhat a gyilkosra, ezért lenne fontos, hogy belelássunk az aktákba. Az biztos, hogy profi az illető abban, hogy elrejtse a nyomait.

-          Bocsánat, én csak –

-          Nyugodtan, örülök, ha figyel, és gondolkodik – mosolyodott el Baekhyun, amiért elnézést akartam kérni a közbeszólásomért. – Addig sem a félelmével van elfoglalva, vagy a barátommal.

Bitangul őszinte volt és átlátott rajtam. Már nyitottam volna a számat, hogy letagadjam a dolgot, de Baekhyun csak féloldalasan elvigyorodott és lapozott egyet a noteszében. Végül is nem volt értelme, hogy bármit is mondjak: ha nem félnék, nem mentem volna el a rendőrségre és tény és való: a mellettem lévő hadnagy jelenléte igenis foglalkoztatott. Chanyeol felhorkant és kezemet eleresztve pozitúrát váltott és a kanapé háttámlájának vetette magát.

-          Baekhyun viselkedés elemző – intett a fejével a másik férfi felé. – Előtte nincsenek titkok.

-          Azt látom – leheltem és egy torokköszörülés után próbáltam kicsit arrébb csúszni a kanapén, lehetőleg kicsit messzebb Chanyeoltól.

Az óriás térde azonban még mindig súrolta az enyémet. Kis gondolkodás után ennyi kontaktust engedélyeztem magunk között, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Baekhyun csillogó tekintetét ez sem kerülte el, de nem foglalkoztam vele.

-          Azért is fontos lenne az akta, hogy hasonlóságokat keressek ön és az előző áldozat között – folytatta a srác. – Jelenleg nem tudom, hogy random vagy kitervelés alapján választ-e áldozatot és, hogy az előző hölgyeménnyel is ugyanazt játszotta-e el, mint önnel. Mindenesetre az elküldött menyasszonyi kellékek és a krizantém is erre utalnak. Óh, és erről jut eszembe, a csomagokon milyen feladó szerepel?

Már nyúlt is a doboz után, hogy megnézze, de csalódottan felsóhajtottam, mert tudtam, hogy mit fog találni.

-          Kiolvashatatlan firka – mondtam, de Baekhyun szemeit összehúzva vizsgálta az írást.

-          Egy technikusunk talán az egyik programunkkal meg tudná fejteni – hümmögte, majd a doboz külső megvizsgálása után belekotort.

Belülről felszisszentem és egy pillanatra becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam a reakcióját. Chanyeol észrevétlenül közelebb csúszott hozzám és lába mellém simult, mert tudta, hogy mennyire felzaklat ez az egész. Baekhyun gyorsan végigment a képeken – de azért elég lassan ahhoz, hogy nekem örökkévalóságnak tűnjön – és egy torokköszörülés után ismét beszélni kezdett.

-          A képekből jól látszik, hogy követte önt és tud minden lépéséről – dünnyögte. – Azért küldte el magának őket, hogy biztosítsa arról, hogy figyeli. A manipulatív énje itt ismét megmutatkozik, mert félelemmel akarja irányítani. Ha megkapjuk az ügyet, első dolgunk lesz parancsot kérni a szemben lévő emeletes házhoz, és megtalálni, melyik ablakból szeret leselkedni. Ki kell füstölnünk onnan. Addig, remélem, mondanom se kell, hogy redőnyözzön vagy függönyözzön be és ne mászkáljon… – itt elpillantott rólam – …lenge öltözetben.

-          Rendben – motyogtam magamba roskadva.

-          Egyébként sorolhatnám még tovább a személyiségére utaló jeleket, de egyrészt késő van, másrészt igazából mind csak egy súlyos jellemvonásra utal – rántotta meg a vállát és becsukta a noteszét. – Az illető egy pszichopata, ehhez kétség sem fér.

Remek. Szóval egy őrült van rám akaszkodva, aki konkrétan nem érez szégyent, élvezi, ha másokat bánthat, teljesen labilis és szörnyen kegyetlen. Plusz kreatív, ha gyilkolásról van szó. Elég krimi sorozatot néztem ahhoz, hogy tudjam, milyenek. Fene se gondolta, hogy a saját bőrömön fogom mindezt megtapasztalni.

De valahogy azzal, hogy Baekhyun engedett kicsit belelátni a zaklató személyiségébe, gondolataiba, sokkal nyugodtabbá váltam. Végre voltak a miértekre válaszok, még ha sok mindent csak sejtettünk is. Ha arra gondoltam, hogy a különleges osztályé lesz az ügy és a két férfi munkatársai csak feleannyira jók, mint ők, akkor fellélegezhettem. Nem fogják hagyni, hogy ez az állat meglógjon.

A béke és a fáradtság, a nem alvás miatt, egyszerre tört rám ezeknek a gondolatoknak az átfutásával az agyamon és hamarosan nem tudtam mást tenni, csak laposakat pislogni, ahogy háttérzajként a két rendőr diskurálását hallgattam az esetről. Mielőtt megakadályozhattam volna, a tagjaim elnehezültek és elkapott az álom.

                                                                                                                                                                                         *           

Park Chanyeol nem tudta, hogy miért is sétált be egy idegen, egy áldozat lakásába – gyakorlatilag hívatlanul – de valami mintha egyenesen taszigálta volna befelé, és pillanatokon belül azt vette észre magán, hogy már a küszöbön belül áll és a másik oldalról fogja a kilincset, mint kellett volna.

Choi Areum lakhelye mérhetetlenül tiszta, rendes és otthonos volt – pont ezért sikított ebben a közegben az a kávézóasztal, ami a bézs bőrkanapé előtt foglalt helyet, rajta a megannyi szétszóródott képpel és egy bizonyos növénnyel. Chanyeol szemöldökeit ráncolva vette fel a virágot a földről és kezébe véve nézegetni kezdte a gyönyörű fehér krizantémot, ami lassan már hervadásnak indult a lakás melege miatt. Egy része sajgott a virágért és szerette volna vízbe tenni, viszont ha a körülményekre gondolt és arra, mit ábrázol, inkább el szerette volna égetni a növényt, a lehető legkönyörtelenebbül.

A fehér kis cetlit közvetlenül a szirmok alatt majdnem észre sem vette, olyan közel volt a többi fehérséghez. Kibontva a papírt géppel írt apró verset talált, amely aggodalmát csak még jobban tetőzte.

A rózsa vörös, a krizantém fehér

Belőled pedig sohasem elég

A virágot undorodva tette arrébb és az asztalon lévő szétszórt képekre vetette pillantását, amelyeket egyenként a kezébe vett és megvizsgált. Bár a lány korábban említette, hogy lefotózták, Chanyeol mégsem számított arra, hogy a fotók között barangolva majdhogy nem intim képeket is találjon.

Hazudott volna, ha azt mondaná, hogy nem hozta zavarba Choi Areum látványa; az első darab megremegett a kezében, ahogy végigfuttatta a szemeit rajta és igyekezett nyugodtan kifújni a levegőt a tüdejéből. A lány már az első találkozásukkor meglepte arcának szépségével, és a kissé félénk, visszahúzódó, de okos jellem bájossá tették a szemében, az aranyos magasságával egyetemben. Chanyeol a testére és alakjára vonatkozó gondolatokat szigorúan kitiltotta az agyából, és nagy erőfeszítések árán, de a munkájára koncentrált mindaddig, amíg a képeken szereplő fotóalany félbeszakította.

Chanyeol látta a szégyent, zavart és a félelmet azokban a csillogó fekete szemekben és mielőtt megállíthatta volna magát, kibökte egy olyan gondolatát, aminek meg sem lett volna szabad fordulnia a fejében. De tény és való, hogy Choi Areumnak semmi szégyellnivalója sem volt, sőt.

A hadnagy elfelejtve az okot, amiért betért, elnézte az apró teremtést, ahogy saját közegében, a lakás melegében és a házi állata mellett lassan feloldódik; még mosolyra is fakad. Ha összevetette ezt a képet azzal a lánnyal, aki összeomlott a kapitányságon, rémes volt a kontraszt, amiért csak egy valakit lehetett okolni. Chanyeolt enyhén elöntötte a düh, ha arra gondolt, hogy egy ilyen szerény, kedves lányból pár hónap alatt egy zaklatott, félelemmel teli idegroncs lett és egyre motiváltabbnak érezte magát az üggyel kapcsolatban.

Nem tervezte, de ez a gondolat vezérelte arra, hogy Baekhyunnak írjon és a késői óra ellenére kikergesse az ágyából a társát. A Messenger üzenetek pittyenései többségében a chatablak jobb alsó sarkában lévő, hangulatjelnek beállított pisztoly emoji – Baekhyun agyszüleménye – folyamatos nyomkodása miatt keletkeztek és ez sikeresen felébresztette az idősebb férfit.

Mt akrzs?

Chanyeol könnyedén lefordította a valószínűleg még csukott szemmel gépelt választ, és magában kuncogva írt.

Olvass vissza ;)

Megrőltél alig ltáok………

Chanyeol megsajnálta barátját és röviden összefoglalta az este eseményeit, amire tudta, hogy Baekhyun úgyis ugrani fog.

Akkor mondom, hogy talán mégis miénk lehet a Vőlegény ügy. Egy lány lakásán vagyok, aki korábban bejött a rendőrségre és elmondta a félelmeit, hogy szerinte meg akarja valaki ölni. Zaklatás, menyasszony ruha, fehér krizantém… ismerősen hangzik?

Egy kicsit hosszabb ideig tartott, amíg a másik válaszolt, de az újabb rezgés és vele az üzenetben elküldött kép arról tett tanúbizonyságot, hogy a képen szereplő Byun Baekhyun időközben magára kapkodta a ruháját és útra kész.

Viszek kaját – jött a következő üzenet. – Majd írok.

Megérkezéséig azonban Chanyeol még túlesett egy befogadó ceremónián, amit egy macska rendezett és egy híváson is, amitől komolyan megrettent. Látta, hogy milyen hirtelen sápadt halálfehérre a korábban aranyosan kuncogó lány pirospozsgás arca; hogy mekkora félelem költözött azokba a szemekbe. Tehetetlenül kellett tűrnie, hogy az ismeretlen férfi mekkora hatással van erre a fiatal, törékeny nőre, és talán ennél rosszabb csak az szokott lenni, amikor egy hozzátartozónak halálhírt kell jelentenie.

Choi Areum, az alatt a pár hónap alatt, amíg egymaga viselte zaklatójának terhét a vállain, jól láthatóan megzuhant. Chanyeol szinte ezer százalékig biztos volt benne, hogy a lány karakteréből ítélve senkinek sem mondta el a történteket, vagy kért segítséget a mai napig, ami óriási hiba volt – mégsem tudta hibáztatni. A családja és a barátai támaszt nyújthattak volna a számára, de megoldást a problémára csak a rendőrség nyújthatott.

Azt viszont örömmel konstatálta, hogy a lány szemmel láthatóan bízik benne és a hatóságokban, ami az ilyen komoly eseteknél igazán fontos. Chanyeol mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a lány elhiggye, hogy minden rendben lesz, és úgy tűnik, egészen jól halad a kapcsolatuk kiépítésében. Sajnos, ha a korábbi tapasztalataira gondolt, szinte biztos volt benne, hogy még jó darabig élvezhetik egymás társaságát, mivel az efféle pszichopaták túlságosan is óvatosak és nehéz őket arra a helyre küldeni, ahová igazából valók.

Mély gondolataiból Baekhyun hozta fel, aki fejével tőle kissé balra intett. Maga mellé pislantva nem tudott megállni egy halvány mosolyt a már csukott szemmel üldögélő, álommal harcoló lányra. Teste egyre vészesebben dülöngött jobbra-balra, ahogy egyre ellazult álmában és mielőtt bárki bármit is tehetett volna, magatehetetlenül Chanyeol vállára hanyatlott.

A fiatal hadnagy egy pillanatra levegőt is alig mert venni, miközben kollégájával csendben váltottak szemkontaktust, nehogy felébressze az alvó teremtést.

-          Nem csodálom, hogy kifeküdt – motyogta Baekhyun. – Azok a táskák nagyobbak voltak a szemei alatt, mint mikor hetente egyszer nagybevásárláskor teli vannak a szatyraim.

Chanyeol is észrevette már az első pillantásnál, mennyire fáradt lehetett. A lakásában lévő képeket elnézve nem csak, hogy nem aludt, hanem étvágya sem volt – erre bizonyíték a még mindig asztalon heverő csirke, ami a lány része volt. Szemmel láthatóan lefogyott. Az a szemétláda teljesen tönkreteszi, ha így haladnak.

-          Szerintem hosszú ideje most érezte eléggé biztonságban magát ahhoz, hogy egyáltalán elmerjen aludni – suttogta, és óvatosan a lábai alá nyúlt, hogy felemelhesse.

-          Szerencsétlen – sóhajtotta fejét rázva Baekhyun.

A képekkel teli dobozt maga elé húzva újra vizsgálgatni kezdte őket, hátha esetleg többet tud meg az ismeretlenről, aki készítette őket. Vigyázva, a hadnagy óvatosan felállt, és elrendezte a karjaiban a fáradt lányt akképpen, hogy kényelmes legyen neki.

-          Elviszem a szobájába és visszajövök – szólt halkan hátra a válla fölött, társa pedig oda se figyelve hessegette arrébb.

-          Oké, menj már.

Chanyeol ugyan nem ismerte a lakás elrendezését, de hamar megtalálta a hálóhelyiséget az ajtaján elhelyezett táblácskának köszönhetően, ami nagy betűkkel hirdette, hogy ez Areum szobája. Könyökével rányomott a kilincsre és egyik lábfejével sikerült kinyitnia az ajtót, ami halk nyikorgással tárta fel a lány szobájában rejlő sötétséget. Chanyeol nem tudta, hol a villanykapcsoló, de nem is akart fényt csiholni a helyiségben, nehogy megzavarja a békésen alvó lányt – a résnyire nyitott ajtón keresztül beszivárgó lámpafény épp eléggé megvilágította azt a kényelmesnek tűnő franciaágyat, amihez készült odamenni.

A hirtelen két, fényes ponttól a félhomályban annyira megijedt, hogy majdnem elejtette a karjában fekvő lányt, de idővel rájött, hogy csak Momo az, a macska, aki valamikor a hívás környékén elvonult köreikből – úgy látszik, lefeküdni.

Chanyeol lenyugtatta hevesen dübörgő szívét odabenn és a lába elé figyelve sikeresen elpipiskedett Areum ágyához és letette rá terhét. Ügyelt rá, hogy gondosan betakargassa és elseperje az odatévedt fekete hajtincseket a fiatal nő porcelán fehérségű arcáról. A hadnagy előre gondolva óvatosan behúzta az ablak sötétítőfüggönyét is, hogy semmi se zavarja szerencsétlent és kipihenhesse magát.

Momo az ágyon ülve halkan felnyávogott: szemei még mindig villogtak a sötétben, de Chanyeol már nem ijedt meg tőle. Helyette végigsimított az állaton, és megvakarta annak füle tövét.

-          Cssh – csitította el a macskát, amikor annak dorombolása kezdett kicsit hangossá válni. – Aludjatok.

Hangtalan távozása után, a ragyogó macskaszempár eltűnésével kihunyt az utolsó fény is a szobában. 

Ötödik fejezet

Elgondolkozva gyűrögettem annak a kockás takarónak a szélét, amit a segítőkész hadnagy, Chanyeol a vállamra terített, mielőtt elnézést kért és kiment telefonálni. A Xanax tényleg működni látszott, mivel odabent egyfajta üres nyugodtság ölelte körbe a szívemet, amit a gyógyszer erőltetett rám. A fejemben még mindig furcsa zaklatóm körül cikáztak a gondolatok, azonban most mintha érzelmileg nem érintett volna meg a dolog. Talán a miatt is, hogy végre elmondtam valakinek a teljes történetet, hazugságoktól és köntörfalazásoktól mentesen.

Határozottan könnyebb voltam. Úgy éreztem, hogy van remény, van fény az alagút végén és a félelmem is hátrébb szorult. Nem tűnt el, az agyam hátsó részében lappangott, de csökkent. Köszönhetően annak a férfinak.

Az említett nyurga alakra vándorolt a szemem, átbámulva az iroda redőnyén, és kortyoltam egyet a lassan kihűlő kamillateámból. A fiatal rendőr telefonjával a fülén járkált a folyosón, komor arccal magyarázva valakinek, de amikor elkapta a pillantásom, tekintete felengedett és finoman elmosolyodott. Hamarosan befejezte a hívást, és belépett a helyiségbe, majd letelepedett mellém. Kíváncsian meredtem rá, míg ő elrakta telefonját a zsebébe.

    -          Szeretném, ha először is tisztáznánk valamit – kezdte, mire én biccentettem. – Tudnia kell, hogy a Menyasszony esetével nem mi, hanem a gyilkossági csoport foglalkozik, párhuzamos nyomozást pedig nem végezhetünk.

Tehát mégsem segít? Én azt hittem –

    -          Kérem, hallgasson végig – intett mutatóujjával, amikor még csak a levegőt vettem, hogy kifakadjak. – Azonban beszéltem a felettesemmel az előbb és szerinte megoldható, hogy átvegyük az ügyet. Ha igaz, amit mond, és a két eset nagy valószínűséggel kapcsolódik egymáshoz, egy nagyon komoly sorozatgyilkosságról beszélhetünk. Önnek pedig magas fokú védelemre lesz szüksége, ami már a különleges osztály hatásköre.

Még mindig kételkedik abban, amit elmeséltem? Mégis hányszor kell, próbálkozzak, hogy valaki megértsen engem?!

-          Igazat mondok – leheltem felháborodva. – É-Én nem találnék ki ilyet csak azért, hogy –

-          Tudom – tette a kezét a vállamra, és a belőle kiáradó melegség ismét sikeresen megfékezett. – Hiszek önnek.

Leeresztett lufiként bámultam az ölemben heverő kezeimre, és aggodalmamban tördelni kezdtem őket. Chanyeol elmondása alapján hiába ígért nekem segítséget, most még nem sokat tehet értem. De akkor mégis mi lesz velem?

Kutatón fúrtam a tekintetem barna szembogarába, és próbáltam nyugodt maradni.

-          És akkor… most hogyan tovább? – kérdeztem.

Utáltam így érezni magam, ilyen esetlennek, haszontalannak. Nem tehettem semmit és ez megőrjített. Úgy éreztem, csak rá támaszkodhatok.

-          Jelenleg az lenne a legjobb, ha hazamenne – sóhajtotta. – A felettesem már a telefonon ül az ügyével kapcsolatban, de leghamarabb csak reggelre lesz bármilyen fejlemény. Sajnos addig meg van kötve a kezem, amíg –

-          Értem.

Tudhattam volna. A bürökrácia mindenütt ott van, pont a rendőrségen ne lenne? De legalább már tud róla valaki.

Lassú, gyenge mozdulatokkal vettem le a takarót magamról és kezdtem felöltözni, hogy hazainduljak – nem volt értelme több szót vagy időt vesztegetnem itt. Chanyeol aggódó tekintete folyamatosan kereste az enyémet, de én próbáltam kerülni az övét. Tudom, hogy nem az ő hibája, ez az egész, de… a fenébe is, mást vártam.

-          Megkérdezhetem, hogy mivel jött idáig? – tudakolta udvariasan. – Ezek után nem szívesen engedném el egyedül. Ha gondolja, hazaviszem.

Elhiheti, hogy én sem szívesen mennék haza egymagam. De vajon okos ötlet egy fiatal nőnek egy alig ismert férfi kocsijába ülnie, amikor biztos, hogy van egy ismeretlen zaklatója, aki bárki lehet? Nem volt okos döntés, és az agyam erősen ágállt az egész ellen, de… valamiért megbíztam benne. Fáradtan néztem mandulavágású szemeibe és sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy nem épp annak a kocsijába szállok be, aki meg akar ölni.

                            *           

Az út hazafelé jó ideig csendben telt: Chanyeol a vezetésre figyelt leginkább oda, míg én az ablakon bámultam kifelé, több dolgon is gondolkozva. Először is az jutott el az agyamig, milyen állapotban hagytam a lakásom: a fényképek és a krizantém valószínűleg még mindig az asztalomon hevernek, kivéve, ha –

-          Úristen, Momo! – kiáltottam fel és csaptam a homlokomra, megrezzentve a mellettem ülő férfit, aki most felhúzott szemöldökkel méregetett.

-          Pardon?

Egy szívtelen idióta vagyok. Nem is értem, hogy lehetek ennyire felelőtlen.

-          A macskám, Momo – haraptam az ajkamra, miközben belülről magamat ostoroztam. – A-Annyira megijedtem a krizantém miatt, hogy csak úgy eljöttem otthonról, szegénynek pedig órák óta nincs vize és ennivalója. Olyan buta vagyok!

A kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam. Az én butaságom és felfordult életem levét a háziállatom issza meg; ez egyáltalán nem volt fair. Megígértem magamnak, hogy amint hazaérek, valami extra finommal fogom kiengesztelni. Ha még egyáltalán szóba áll velem.

-          Van egy macskája? – pillantott felém a rendőr.

-          Igen – mosolyodtam el, ezen az estén talán először. – Egy brit kék fiú cica. Borzasztóan elkényeztetett kis vakarcs, de… már jó ideje ő a legfontosabb nekem. 

Chanyeol biztosan furcsának találhatta a dolgot, hogy egy magamfajta, ennyi idős fiatal lány miért nem a barátját, vagy a családját említi ebben a helyzetben, hanem egy állatot, de nem firtatta és ezt értékeltem. Kisebb mosolyt villantva biccentett és elfordítva a kormányt, az emeletes ház elé kanyarodott. Azt hittem, hogy miután kiszálltam, el is hajt, de meglepetésemre ő is kilépett az autóból. Kérdő tekintetemre komor pillantással válaszolt.

-          Bekísérem – mondta azon a mély hangján.

-          Igazán nem szükséges – habogtam, de tekintetét látva elhallgattam.

-          Kérem, legalább ennyit hadd tegyek önért. Nyugodtabban fogok aludni, ha tudom, hogy biztonságban hazaért.

Ezen a ponton már nekem mindegy volt, így hagytam, hogy felkísérjen. A liftben idegesen járt a lábam a tízedik emeletig, az ajtóm előtt pedig kapkodni kezdtem a kulccsal. Odabentről már hallottam a nyávogást, szóval két perccel később semmivel sem törődve robbantam be a lakásba. Momo a padlón fetrengett, jöttömre pedig elém szaladt és én azonnal a karomba kaptam.

-          Istenem, ne haragudj, Momo – öleltem magamhoz. – Máris adok neked enni. Nagyon éhes vagy már, igaz?

Mintha csak ezt akarta volna igazolni, hangosan felnyávogott a karomban, és leugorva a konyhába futott. Ledobtam a rétegeimet a kanapéra és én is követtem példáját. Mivel nem volt arra időm, hogy bármit is vásároljak, és a vacsorámból adjam neki a finom falatokat, így a konyhaszekrény tetejéről leszedtem az ünnepi alkalmakra tartogatott gourmet macskakonzervek egyikét és a tálkájába öntöttem, a másikba pedig tiszta vizet. Momo pedig nem várt a felhabzsolásával. Végigsimítottam tiszta, pihe-puha bundáján és elmosolyodtam. Nem halt éhen, és mérgében sem tombolta szét a lakást. Minden rendben van.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és lépkedtem a nappaliba, hogy ledőljek, de amikor megláttam, hogy valaki elfoglalta a kanapét, egy pillanatra komolyan megijedtem. De csak Chanyeol ült ott, az asztalon matatva. Nem tudom, mikor és miért engedte be magát a lakásomba, de ez nem is volt lényeges. Közelebb lépve láttam, hogy abban a pillanatban a keze egy fehérneműs képem felé téved – a zaklatót gondolatban a pokolra küldtem - és azonnal odarohantam.

    -          Azt ne! – kiáltottam fel, de már nem tudtam megakadályozni abban, hogy egy pillantást vessen a lesben elkapott fotóra.

Fekete-fehér kép, tökéletesen megvilágított pillanat, pont, amikor az egyik legjobb csipkés fehérneműmben és egy felsőben álltam a nyitott ablak előtt. Az arcom paprikapirosra gyúlt.

    -          Mondtam, hogy ne – nyüszítettem fel keservesen, és heveny módon összekapkodtam az összes mocskot és beledobtam a dobozába. – Egyáltalán mit keres itt?

A fiatal rendőr szemmel láthatóan szintén zavarban volt, és kerülte a tekintetem.

-          Ne haragudjon, én csak – Nyitva hagyta az ajtót, aztán – Újabb köhintés. – Egyébként jól áll a fekete –

-          Ne folytassa – morogtam fel figyelmeztetően és az arcomat eltakarva lehuppantam mellé a kanapéra.

El sem tudtam mondani, mennyire szégyelltem magam az egész miatt. Eddig egy kezemen meg tudtam számolni, ki látott ennyire lengén öltözve. És ha a rendőrség ráteszi a kezét –

Azonnal felegyenesedtem.

-          A rendőrség ezt elkérheti? – kérdeztem ijedten, mire Chanyeol bólintott.

-          Több mint valószínű – rántott vállat.

Nem, amíg tehetek ellene valamit. Nem fogja egy egész kapitányság az én fehérneműs képeimet bámulni, annyi szent! Felkaptam a kávézóasztalon lévő öngyújtót, amivel az illatgyertyáim lángját szoktam feléleszteni és feltett szándékom volt megsemmisíteni azt a dobozt.

Ha a mellettem lévő rendőr el nem kapja a csuklóm.

-          Hé, ez bizonyíték! – nézett rám szigorúan. – Ha azt akarja, hogy elkapjuk az illetőt, sürgősen barátkozzon meg a gondolattal, hogy a képeket notóriusan át fogják vizsgálni. Lehetőleg térjen észhez, mielőtt óriási butaságot csinálna. Nincs egy órája, hogy segítséget kért tőlem és máris nehezíti a munkámat?!

Tényleg egy idióta vagyok, de azt hiszem, annak az aberrált állatnak a számlájára írhatom ezt is. Teljesen belemászott a privát szférámba, az érzéseimmel és velem játszadozik – ilyenkor nagyon nehéz az embernek tisztán gondolkoznia, nem mellesleg megőriznie a hidegvérét, így érthető, hogy egy pillanattal korábban még az látszott a megfelelő döntésnek, ha próbálok megszabadulni a probléma egy részétől. Sajnos, azonban hiába égettem volna el a képeket, az még a zaklatómat nem tüntette volna el.

Chanyeol fogásában elernyedt a karom, ahogy magamba süllyedtem a rendőr nehéz tekintetének a súlya alatt. Most nem vont semmit cukormázba, mint korábban a rendőrségen, és nekem pont ez a szilárdság kellett, hogy kicsit visszatérjek a realitás talajára.

-          Sajnálom – mondtam halkan. – Igaza van. Én csak nem akartam, hogy más is lássa ezeket. Mintha egy… utolsó örömlány lennék, vagy –

-          Nem tudom azt mondani, hogy megértem az érzéseit – sóhajtotta és elengedett. – De el tudom képzelni, mennyire kellemetlen lehet azoknak a fotóknak a látványa. Próbáljon arra gondolni, hogy ha a rendőrség kezébe kerülnek, az ott lévő férfiak és nők nem az ön intim részeire fognak fókuszálni.

Mertem remélni. Elég volt egy gondolat arról, hogy egy csapat laborköpenyes férfi az én képeimet nézegetve diskurálnak arról, mim tökéletes és mim nem – és más dolgokról, amire gondolni sem akarok – és elfogott az undor.

-          Én sem kifejezetten önt néztem – mondta. – Próbáltam meghatározni, vajon honnan készíthették a képeket. Nem tudtam, hogy ilyen pillanatokban is lefotózta önt.

-          Értem.

-          Egyébként meg… ön végtelenül csinos, semmi szégyellnivalója sincs – köszörülte meg a torkát és elfordult tőlem.

A bók, amit azért hintett el, hogy jobb kedvre derítsen, célba talált, mert elmosolyodtam.

Diskurzusunkat a lábunktól hallatszódó nyávogás szakította félbe – épp jókor, mert nem tudtam, mit is kellett volna mondanom – és a ludas – természetesen Momo – száját nyalogatva ugrott fel mellém a kanapéra. Füle tövét megvakargatva hallgattam elégedett dorombolását, és máris visszatért kicsit a lelki békém.

-          Jól laktál? – nevettem. – De jól jegyezd meg: a mai alkalom kivételes volt, világos? Ahhoz a konzervhez még mindig tilos hozzányúlnod.

Nem is értettem, miért beszélek hozzá, amikor tudom, hogy úgyis meg fogja próbálni leszedni onnan, csak azért is. Momo nem is figyelt rám, inkább helyettem a mellettem ülő Chanyeolt pásztázta sárga szemeivel és ide-oda csapkodó farkával.

A férfi a telefonjába volt merülve, de Momo rövid nyávogására felnézett; aranyosan, értetlenül pislogva pillantott hol rám, hol a macskára, míg az felé vette az útját. Végigcammogott a kanapén és felugrott keresztbe tett lábára, onnan pásztázta tovább a betolakodót, árgus szemekkel. Nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak a viselkedésére. Chanyeol ellenben úgy ült ott, mintha Momo éppen kihallgatná. Az irónia.

-          Most félnem kellene? – kérdezte meg tőlem halkan, le nem véve a szemét a kék bundásról.

-          Ki tudja? – vigyorodtam el. – Eddig egy férfi sem hagyta el a lakásomat karmolás nélkül. Momo a ház ura.

Az említett macska azonban, mintha saját korábbi viselkedésére cáfolt volna rá, a fiatal rendőr ölébe mászott, és mint egy jól nevelt házi kedvenc, az ölébe kuporodott és dorombolni kezdett. Még én is meglepődtem, mert Momo tényleg nem szerette az idegeneket, vagy ha a figyelmemet másra fordítom helyette. De úgy látszik Chanyeol más volt.

-          Akkor most nem kaparja ki a szemem?

-          Kedveli – kuncogtam. – A szemei biztonságban vannak.

-          Akkor jó – sóhajtotta és felmutatta a telefonját. – Egyébként egy kollégámmal beszéltem az ön esetéről. Ha nem lenne nagy gond, esetleg neki is elmondhatná azt, amit nekem. Még egyelőre nem rögzíthetünk semmit ezzel kapcsolatban, de szeretném, hogyha megkapjuk a Menyasszony ügyet, azonnal munkához láthassunk, és ehhez tisztán kell látnunk.

-          Vagyis?

Értettem, hogy mit akar és hálás voltam érte. Nem hivatalosan máris megkezdte a nyomozást. Tudtam, hogy bízhatok ebben az emberben.

-          Ha ráér és nem álmos, átbeszélhetnénk mindent hármasban – rántott vállat. – Mindazonáltal megértem, ha nemet mond, hiszen késő este van.

Meglepődve pislogtam; szinte észre sem vettem, mennyi minden történt azóta, hogy eljöttem itthonról. A telefonom felé nyúltam az asztalon, hogy megnézzem a kijelzőn lévő órát.

Tizenegy óra öt perc.

Éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Idő van.

Nem engedtem, hogy a képernyővédő bekapcsoljon és lezáródjon a telefon; az érintőképernyőn mozgatva az ujjam, megvártam, amíg az ötös számból hatos lesz. Abban a pillanatban rezdült meg a készülék, és a csengőhangom töltötte meg az egyébként csendes lakás légterét.

Ismeretlen szám – írta a képernyő, de én tudtam, ki is keres és a félelemgombóc a torkomba ugrott. Elhúztam az ujjam és felvettem.

-          H-Halló?

Statikus zörej. A háttérben egy tévé lehalkított hangja. Halk légzés.

-          Hall -

-          Cc-cc. Ejnye.

Ő volt az. Három hónap óta először szólalt meg. De nem az ő hangja volt. valahogy torznak és túlságosan is mélynek tűnt. A szavak értelme először el sem jutott az agyamig, csak a csönd beálltával. Chanyeol mellettem összevont szemöldökkel próbálta keresni a tekintetem, de most nem tudtam rá koncentrálni. A hidegvérem megőrzésével voltam elfoglalva.

-          Ki-Kivel beszélek?

Nem vártam választ; tudtam jól, hogy úgyse fogja elárulni magát. De egy próbát megért.

-          Nagyon rossz kislány voltál ma – susogta olyan módon, hogy beleborsódzott a hátam. – Ezért még számolunk, virágszál.

A vonal ezután megszakadt, és pedig magamra maradtam a sokkal az agyamban.

Chanyeol ekkorra már közelebb férkőzött hozzám a kanapén és finoman megrázott a vállaimnál fogva. A kezeim remegtek, ahogy a fülemben visszhangzott a fenyegetés.

-          Mi a baj? – kérdezte idegesen. - Areum!

Nagyot nyeltem és a fiatal hadnagy barna szemébe pillantottam. Már nem tartottam annyira jó ötletnek, hogy kirohantam a lakásból és felkerestem a kapitányságot. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy meddig és hogyan követhetett engem, és tud-e most a lakásomban üldögélő hadnagyról. A lehető legrosszabb érzés költözött a szívembe, a gyomrom görcsbe állt. A félelmemet semmilyen gyógyszer nem csillapíthatta, még a korábban bevett Xanax sem. Chanyeol aggódó tekintete pedig még kevésbé.  

-          Ő volt – suttogtam és éreztem, ahogy kiráz a hideg. – Tudja, hogy bent jártam a rendőrségen. 

                                                                             *

-          Kérem, engedjenek ki! Hall valaki? Hahó!

A fiatal lány kétségbeesett kiabálásának hangja magányosan halkult el a mocskos, nyirkos falak között. Az egyedüli nesz ezek után a plafonon megült víz csöpögésének hangja volt, amint a cseppek a lenti, összegyűlt tócsákba érkeztek. Idegességében úgy markolta a vasrácsot, hogy ujjai elfehéredtek. Még próbálkozott egy ideig, hátha meghallja valaki segélykiáltásait, de ahogy kezdett berekedni, egy sóhajjal abbahagyta. A sarokban lévő, jobb napokat is látott ágyra ült; maga alá húzta lábait és karjaival átkarolta őket, hogy érezze teste melegét a hideg, fűtetlen helyiségben.

Nem tudta, hol van. Arra emlékezett, hogy hazafelé tartott a munkahelyéről, az egyik éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketből, és egyszer csak valaki egy édes illatú ruhát nyomott az orra elé. Aztán elvágták a filmet. És itt ébredt fel újra.

A félelem úgy ette a szívét, akár egy gonosz féreg egy gyönyörű almát. Nem tudta, hogy mi lenne a jobb: ha meghallaná valaki a kiabálásait odalentről és lejönne érte az, aki miatt most remeg a bőrében; vagy sem.

Még kisebbre húzta össze magát, amint egy hideghullám átcikázott a nyirkos falak között.

Mintha korábbi imái meghallgatásra találtak volna, valahol fémajtó csikordulását hallotta, de már nem örült annyira a hangnak, mint ahogy korábban gondolta, hogy fog. A félelem tovább gyöngyözött benne, ahogy hallotta a nehéz, lassú lépteket. Most már azért imádkozott, hogy ne találja meg senki. De imái nem találtak meghallgatásra.

A lány remegve térdeire temette arcát, úgy hallgatta, ahogy a lépések gazdája egyre közelebb ér. Míg végül elcsendesültek a hangok. Nem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy felnézzen, de amikor megtette, egy fiatal, talán vele egyidős vagy alig idősebb férfit látott maga előtt.  A rács túl felén állt mosolyogva; szemében látszott, hogy valami megtört odabenn.

Felállt a szőr a hátán. Mielőtt azonban megpróbálhatott volna kirohanni a nyitott ajtón, az nagy csattanással bezárult, és a sötét hajú fiú gondosan bezárta azt.

-          Engedjen ki! – kiabálta elcsukló hanggal. – Ki maga?

Senki sem válaszolt; a kérdés ott maradt a levegőben. A fiú a hozzá sétált, és minden erőfeszítés ellenére nem tudta megakadályozni, hogy a helyiség közepén lévő ágyhoz szíjazza kezeit és lábait. A bőrszalagok már most irritálni, horzsolni kezdték bőrét, ahogy feszegette őket.

Rémülten keresett volna valami kiutat a helyzetből, de nem volt egy sem.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegve, mert már volt ötlete. – Eressz el!

A férfi hátborzongató vigyorral közelebb hajolt és felnevetett.

-          Élvezni fogod.

Sikolyát saját szájával hallgattatta el, bár itt úgysem hallhatott senki semmit. Minden vergődés hiábavaló volt; a bilincsek tartottak és férfivel nem lehetett bírni. Addig mesterkedett, amíg szorosan összezárt fogait szét nem feszítette nyelvével és befurakodott áldozata szájüregébe. Erőszakosan csókolta, míg a lány rá nem harapott nyelvére és a fájdalomtól el kellett húznia az arcát.

Egyáltalán nem gondolva tettei következményére arcon is köpte a fiút; itt lett elege fogva tartójának. A földre dobott nadrágjából elővett egy kést és a nyakához szorította.

-          Ha még egyszer ezt csinálod, azonnal elvágom a torkod – sziszegte. – Világos?!

Tüzes tekintete azt sugallta, hogy egyáltalán nem viccel. Szótlanul bólintott. Az előbb ajkán érzett párnák most a nyakát kezdték harapdálni, csókolgatni, amit nehezen, de eltűrt.

-          Hidd el, élvezni fogod – susogta füle mellett, amitől kirázta a hideg.

A férfi ezután ténylegesen a tettek mezejére lépett. Kezei lefejtették a melltartóját és alsóneműjét; a kezében lévő késsel pedig körberajzolta melle vonalát. Próbálta összezárni a lábait, de a bilincsek nem sok mozgási szabadságot adtak neki. A felette fekvő fiú ezek után a melleit vette kezelésbe: harapdálta, nyalogatta őket, látszólag akkora élvezettel, mintha egy jóízű jégkrémet tartana a kezei között. De mindez inkább volt fájdalmas, mivel a férfi egyáltalán nem volt gyengéd. Közel sem. De összeszorítva a szemét próbált tűrni, egyetlen hang nélkül.

A következő pillanatban ruhasuhogást hallott és kinyitva a szemét látta, hogy a másik megvált egyetlen hátra maradt ruhadarabjától. Teste kidolgozott és napbarnított volt, ami normális esetben tetszett volna az ágyon fekvő lánynak. Férfiassága félkeményen meredezett, amelyről inkább elvette tekintetét.

Azonban a mellkasára telepedő hirtelen súly miatt újra előre fordult és centikre az arcától látta meg a fiú hímtagját. A srác a mellkasán ülve vigyorgott.

-          Szopj le.

Két szó, egy egyszerű parancs, és ő mégsem tudta magát rávenni, hogy megcsinálja. Az egyik fele már elfogadta, hogy vesztett elrablója ellen, a másik azonban még próbálta tartani magát.

De miért is kínlódott ezzel? A benne lévő büszkeség már abban a percben porladozni kezdett, amikor felébredve itt találta magát ebben a pokolveremben. A másik volt az úr, ő pedig csak egy rab. Ő mégis megrázta a fejét.

A férfi arca grimaszba torzult és a késsel hirtelen vágást ejtett áldozata nyakán, amitől az felkiáltott.

-          Azt mondtam, hogy szopj le – kiabálta és ezúttal sikerrel járt.

A lány szemébe könnyek szöktek, de lehunyva őket, megadta magát. Engedelmesen szájába vette férfiasságát és a felszólításnak engedelmeskedve cselekedett. Fejét le-fel mozgatta a hímtagon, ami jelen helyzetében elég kényelmetlen volt, de nem szólt. Hogyan is tudott volna egy akkora izomtömeggel a szájában?

Amikor próbaképp szívott egyet makkja körül, a fiúból az eddigi sóhajok helyett egy torokból jövő, artikulálatlan morgás tört fel és változtatott testhelyzetén: arca fölé helyezkedve átvette a vezetést a lánytól és hajánál leszorítva a párnára a fejét, mozogni kezdett szájában.

A lány könnyei megállás nélkül folytak, ahogy férfiassága könyörtelenül hatolt a torkába, fájdalmasan végigkaparva a szűk járatot. Egy hangos nyögés, és megérezte a másik lüktetését, majd a belőle kitörő spermafolyamot. Köhögni akart, kiköpni a zavaró, sós-keserű váladékot, de a fiú befogta az orrát és nem hagyott más választást.

-          Nyeld le – utasította.

Undorodott magától, a szobában lévő másik személytől, az ondójától és az egész pettingtől. A korábban említett büszkesége végleg semmivé lett, ahogy lekényszerítette a ragadós folyadékot.

Az újabb utasításnak megfelelően újra mozgatni kezdte fejét, de a fiatal férfi ezúttal nem hagyta, hogy addig ölelje körül a szájával, amíg el nem megy. Lejjebb helyezkedett a lányon és két ujját összenyálazva annak nőiességébe vezette őket.

Kellemetlennek, majdnem fájónak érezte az ujjakat: egyáltalán nem volt felizgulva az eddigiektől így szinte a nyálon kívül semmilyen váladék nem segítette a férfi ujjainak csúszását odalenn. A pár perces szenvedés hamar véget ért, de a lány most kezdett igazán megijedni. A másik nem viselt óvszert, amikor elkezdte pozicionálni magát a bejárata előtt.    

-          K-Kérlek, ne – suttogta remegve. – Nem akarom, hogy…

-          Kuss, vagy beragasztom a szádat – jött a válasz.

Megérezte a fájdalmat, ahogy a srác termetes tagja kezdte szétfeszíteni falait. A széles makk megállás nélkül törte a hímtag többi részének az utat. Az előtte lévő akadályt egy erős lökéssel áttörte – felsikoltott. A szüzességének ezennel itt volt a vége.

A fiatal ezután megvadult. Nem várta meg, amíg hüvelye hozzászokik a termetes behatolóhoz. Mindenféle gyengédség és elővigyázatosság nélkül kezdte mozgatni magát, ami sértette érzékeny falait.

-          Jézus, de szűk vagy – nyögte lökései közben.

Nem tudott mást tenni, csak fogadta a könyörtelen hímtagot és könnyekkel a szemében meredt felfelé, ahol a raktárépület teteje elveszett a sötétségben, közben számolta a perceket.

Ki. Be. Ki. Be.

Egy örökkévalóságnak tűnt az egész aktus. Számára legalábbis, mert ő – a másikkal ellentétben – egyáltalán nem élvezte a dolgot. De ez nem akadályozta meg a felette ziháló fiút abban, hogy minden erkölcs nélkül, őt kihasználva keresse a saját kielégülését. Nem tellett bele sok idő, a már ismerős lüktetés megkezdődött és a férfi egy mély lökéssel belé lövellte magját.

Könnyeivel küszködött, amikor érezte, hogy a fehér anyag teljesen kitölti és csak remélni merte, hogy nem termékenyül meg egy ilyen őrült állattól. Ha azt gondolta azonban, hogy ezzel vége lett a szenvedéseinek, igen nagyot tévedett. A srác, alighogy kihúzta magát újra megkeményedett – elmondása szerint „a farka nem tud eleget kapni belőle”. Már szinte nem is érezte, ahogy visszalökött: már rég érzéketlen volt odalenn. És máshol is.

A srác a „móka” kedvéért a késsel játszadozni kezdett testén, hogy valamilyen hangot – egy sikolyt, vagy egy szenvedélyes nyögést – kicsaljon, ám a lány nem szólalt meg. Nem tehetett úgy, mintha élete legjobb szexe most történne, amikor éppen megerőszakolják.

Még azt sem vette észre, amikor a sokadik menet után hirtelen megáll a másik, majd gyorsabb tempóra vált, orgazmusa után kajtatva.

-          Ah, Areum! – nyögte fel egy másik lány nevét, akit nem ismert.

Ha azt hitte, hogy a két alkalommal megjárta a fájdalom poklát, akkor tévedett. Csak a pokol tornácán járt. Sóhajtva ejtette fejét a párnára, ami olyan nehéznek tűnt, mint az ólom, akárcsak a többi testrésze. Már régen nem fájt semmije, csak sajgott, ahogy a teste fokozatosan elárasztotta endorfinnal a sejtjeit. Nem volt ereje felemelni a fejét, így csak hallotta a motoszkálást maga körül. A férfi még mindig lihegve felemelte véres, összezúzódott arcát.

-          Köszönöm – mosolyogta betegen, majd felvette a korábban használt kést és a torkához illesztette.

Ez az egy szó volt az, amit utoljára hallott életében, mielőtt ismeretlen erőszakolója elvágta a torkát.

Fültől fülig.