2017. január 4., szerda

Hatodik fejezet


Felállva a kanapémról, öntudatlanul magam köré fontam a karjaimat és idegesen járkálni kezdtem a nappaliban, Chanyeol értetlen pillantásával kísérve. Remegtem, ha visszagondoltam arra a hangra; a burkolt fenyegetés pedig csak még inkább borzolta a kedélyeimet. Fogalmam sem volt, mit akar csinálni, és féltem, hogy valami rossz fog történni.
-          Ő? Mármint a zakla –
-          Igen, igen ő! – fakadtam ki, a kellőnél kissé feszültebben. – Mégis ki hívna fel ilyen későn maga szerint?! Ki más?!
Chanyeol viszont faarccal viselte az indokolatlanul rávetődő indulataimat; helyette a karomnál fogva visszahúzott a kanapéra és leültetett.
-          Kérem, nyugodjon meg – mondta csendesen.
-          Már hogy tudnék –
-          Vegyen egy nagy levegőt és próbálja meg – szakított félbe és vállaimat határozottan tartotta kezei között. – Annak semmi haszna, ha elveszti az önuralmát. Inkább mondja el, mi történt.
Az idegeimet úgy tűnik, rendesen megviselte ez a pár hónap. Végül még mindig zaklatottan, de megtettem, amire kért és a mély légzés hamarosan segített egy kicsit. Finoman kiszabadítottam magam a kezéből és összekuporodtam a kanapén, mintha az megmentene ettől az egész bolondok házától.

A csengő hirtelen hangjára végigfutkosott a hátamon a hideg, és komolyan megijedtem. Nem akartam kinyitni, mert féltem, ki állhat az ajtó mögött. Chanyeol látva habozásomat megmutatta a telefonját, amelyen meg volt nyitva az SMS funkció. Felül egy név – Baek – és alatta az üzenet: Itt vagyok, engedjetek be.
-          A kollégám – mondta a fiatal rendőr, érezve az értetlenségem. – Tudja, akit említettem. Ő csengetett. Megyek és ajtót nyitok.  
Nem tudtam mást tenni – bólintottam. Jelen pillanatban nem voltam abban az állapotban, hogy meg tudjam ítélni, mégis mi a jó nekem.
Hamarosan fojtott hangokat hallottam a bejárati ajtó felől, majd Chanyeol beengedett egy nála alacsonyabb termetű, hasonló korú férfit. Az ismeretlen otthonosan lerúgta a cipőjét, kabátját pedig hanyagul a fogasra hajította és felém csoszogott.

Ahogy a tekintetünk találkozott, halványan elmosolyodott és biccentett; közelebb érve lerakott a kávéasztalomra három elviteles kajás dobozt és kezet nyújtott.
    -          Byun Baekhyun vagyok – mondta kellemesen mély hangján. – Chanyeol társa a különleges osztálynál. Örvendek.
    -          Choi Areum – mutatkoztam be én is. – Örülök.
Chanyeol is előkerült időközben – barátja mellett elhaladva megpaskolta annak vállát, majd a korábban elhagyott helyére telepedett mellettem a kanapén. Baekhyun lehuppant a közelünkben lévő fotelba és a kávézóasztalhoz közel manőverezve magát elkezdte kibontogatni a lerakott dobozokat.
    -          Hoztam egy kis kínait, hogy jobban menjen a munka. Önnek is – tette hozzá rám pislantva. – Remélem, szereti az édes-savanyú csirkét.

Értékeltem, hogy rám is gondolt, de valahogy az után a hívás után nem volt étvágyam – már jó ideje nem ettem és aludtam normálisan, a miatt az állat miatt. Megráztam a fejem és összébb húztam magam a helyemen. Baekhyun erre csak vállat rántott és először odaadta Chanyeol adagját, majd belekezdett a sajátjába is.

Egy ideig csak a rágásuk hangja hallatszódott, mivel egyikünk sem akarta megtöri a csendet, de jó is volt ez így. Valahogy az, ahogy jóízűen ettek a lakásomban, nyugtató volt számomra – általában csak Momo van itt, de az ő csámcsogása minden, csak nem lazító. Chanyeol körülbelül félúton járhatott a csirkéjével, amikor rám pillantott és összetévedt a tekintetünk.
-          Még mindig nem mondta el, mit mondott a telefonban – mondta csendesen és bekapott egy falatot, aztán rám mutatott az evőpálcikáival. – Nem felejtettem el.
-          Pedig reméltem – sóhajtottam.
Mielőtt azonban ismét elkezdett volna arról papolni, hogy ezzel akadályozom a segítségnyújtásában, megelőztem és szigorúan a kávézóasztalomat bámulva elkezdtem mondani, amire kíváncsi volt.
-          Azt mondta, hogy… nagyon rossz kislány voltam – nyeltem. – És, hogy ezért még számolunk, virágszál. Ebből gondolom, hogy tudja, hogy a rendőrségen jártam.
-          Ez nem jó – motyogta Chanyeol.
Baekhyun nehézkesen, de lenyelte azt a nagy adag ételt, amit a szájában tartott és felém fordult.
-          Hívta már máskor is? Milyennek hallatszódott? Mit hallott?
-          Egyszer, de akkor nem szólt a telefonba – bólintottam. – Most ugyan beszélt de… valahogy el volt változtatva a hangja.
-          Fenébe – motyogta csalódottan és újra a kajás dobozra fordította a figyelmét.

Chanyeol letette a sajátját az asztalra és vaskos ajkainak megtörlése után ő is felvackolta magát teljesen bőrkanapémra. Lábai – bár törökülésbe húzta őket – túlértek az ülőalkalmatosságon, annyira hosszúak voltak. A farmere vészesen megfeszült rajta itt-ott, de igyekeztem a tényt figyelmen kívül hagyni.
-          Máskor is hívta már így? – tudakolta óvatosan. – Virágszálnak?
-          Igen, szinte mindig. Nem mondta meg az okát, de szerintem biztos azért választotta, mert egy virágboltban dolgozom.
-          Elmondaná nekem is azt, amit Chanyeolnak a kapitányságon? – vágott közbe Baekhyun, miután ő is befejezte az étkezést. – Szeretném én is tisztán látni a helyzetet.
-          Az elejéről?
-          Az elejéről – bólintott. – Ígérem, többet nem zaklatjuk majd vele.

Nagyot sóhajtottam és meg egyszer elmondtam mindent: a pontos időben küldött sms-eket (ezeket meg is mutattam), az ajándékokat, a virágokat és azok jelentéseit. Egész idő alatt nem szólalt meg egyikőjük sem, viszont Baekhyun egy noteszbe szorgalmasan körmölt, miközben hallgatott. Amikor épp nem írt, akkor olyan intenzitással koncentrált arra, amit mondok, hogy párszor megbotlott a nyelvem és dadogni kezdtem. Nem voltam hozzászokva, hogy ennyire odafigyeljen rám valaki. Kérésére a ma történteket is elmeséltem végig, attól kezdve, hogy Chanyeolra borítottam a kávémat – ránézve még mindig barna foltos ingjére nem kicsit szégyelltem magam, de ő csak legyintett – odáig, hogy ismeretlen zaklatóm megjutalmazott a hívásával. Baekhyun egy ideig hümmögött és nézte a jegyzeteit majd még mindig komoly rendőrmódban kezdett el beszélni.


   -          Nos – kezdte – amit elmesélt, az sok mindent elmond, de közel sem eleget. A pasas jól láthatóan nem idősebb harmincnál: a kezén, amiről képet küldött a gyűrűvel nincsenek ráncok, bőrproblémák, és a szókincse is inkább ebbe korosztályba tereli. És lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt, de mintha kicsit sötétebb bőrű lenne egy átlag koreainál.
Chanyeol erre elkérte a telefonomat és a kép néhány pillanatnyi fixírozása után egy biccentéssel igazat adott az utolsó kijelentésre.
   -          Ami a virágokat illeti: vagy nagyon otthon van ebben a témában, csak úgy, mint ön, vagy maga miatt kezdte el megtanulni a jelentéseket, hogy ezzel is imponáljon. A becenevet és a gyűrűt is ez alapján kapta. Felkészült önből és éhes minden információra, amit kész begyűjteni. Ezért is követi.
-          Erről jut eszembe – nézett rám Chanyeol – bárki gyanús alak, aki követte önt?

Végig gondoltam a dolgot, de sajnos nem tudtam volna egy alkalmat se mondani, amikor valakire gyanakodhattam volna. Mintha láthatatlan lenne.
-          Senki – sóhajtottam. – Mindig csak… érzem, mintha valaki követne, de nem látok semmit. Azt hiszem, parano –
-          Nem az – rázta meg a fejét. – Higgye el, ha úgy gondolja, akkor biztosan követik is. Az ember tudtán kívül megérzi az ilyesmit.
-          Így van – bólintott Baekhyun is. – Visszatérve a zaklatóra: az sms-ek és hívások ideje fontos a számára, kérdés, hogy miért, de valószínűleg személyes okból; esetleg valakinek a születési vagy halálozási dátuma lehet. Délelőtt azért kezdte el hívogatni, mert igényli az új ingereket, hajlamos az unalomra. Ebből arra is következtethetünk, hogy nincs, vagy nagyon rugalmas a munkája, vagy nincs szüksége arra, hogy dolgozzon, mert gazdag. Ahogy haladunk az idővel, egyre többet és többet akar majd, ez biztos.

Abba, hogy mit hordozott ez a mondat, bele se akartam gondolni. Chanyeol, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a kanapén lévő, kissé remegő kezeimre tette az ő meleg párját és finoman megszorította.
-          A karaktere manipulatív és rendkívül posszesszív, a birtokának tekinti önt és el akarja izolálni a világtól, addig, amíg csak önök ketten maradnak és ön már nem tehet semmit – nézett komolyan rám. – Ezért is volt nagyon jó döntés, hogy a rendőrséghez fordult. Valószínűleg ezért a lépésért torolni fog valamiképpen, de nem szabad az ő játéka szerint játszania. Ez nagyon fontos.
-          Értem – nyeltem.
-          Ja, és ha már játék: neki ez az egész tényleg szórakozás, legalábbis amíg megszerzi önt. Kihívásnak tekinti az egészet, ez élteti, ez hajtja lépésre. Pont emiatt, hogyha a kezébe kerülne, ez a lelkesedés abbamaradna és új inger, új nő után indulna. Azt nem tudom sajnos megmondani, hogy miért úgy gyilkolta meg az előző áldozatot, ahogy; ha megkapjuk az ügyet és belenézhetünk a Menyasszony halottkémi jelentésébe, erről többet tudok majd mesélni.

De pár dolgot így is lehet tudni róla, hiszen a neten is találtam róla cikket; el is olvastam. Erre fel is hívtam Baekhyun figyelmét.
-          Úgy tudom, hogy többször megszúrta és minden azonosításra utaló dolgot eltávolított… a testről. Ez nem elég?
Végigborzongott a hátamon a hideg, ahogy úgy beszéltem szerencsétlen lányról, mint egy tárgyról. Mintha csak egy porhüvely lenne, semmi más. Még a nevét sem tudtuk. Talán ez a sors vár rám is?
-          Igaz – bólintott Baekhyun. – A sok késszúrás viszont több mindenre is utalhat, például dühre, félelemre, vagy egyszerűen élvezetre. A szúrások helye, mélysége és a tárgy is utalhat a gyilkosra, ezért lenne fontos, hogy belelássunk az aktákba. Az biztos, hogy profi az illető abban, hogy elrejtse a nyomait.
-          Bocsánat, én csak –
-          Nyugodtan, örülök, ha figyel, és gondolkodik – mosolyodott el Baekhyun, amiért elnézést akartam kérni a közbeszólásomért. – Addig sem a félelmével van elfoglalva, vagy a barátommal.

Bitangul őszinte volt és átlátott rajtam. Már nyitottam volna a számat, hogy letagadjam a dolgot, de Baekhyun csak féloldalasan elvigyorodott és lapozott egyet a noteszében. Végül is nem volt értelme, hogy bármit is mondjak: ha nem félnék, nem mentem volna el a rendőrségre és tény és való: a mellettem lévő hadnagy jelenléte igenis foglalkoztatott. Chanyeol felhorkant és kezemet eleresztve pozitúrát váltott és a kanapé háttámlájának vetette magát.
-          Baekhyun viselkedés elemző – intett a fejével a másik férfi felé. – Előtte nincsenek titkok.
-          Azt látom – leheltem és egy torokköszörülés után próbáltam kicsit arrébb csúszni a kanapén, lehetőleg kicsit messzebb Chanyeoltól.

Az óriás térde azonban még mindig súrolta az enyémet. Kis gondolkodás után ennyi kontaktust engedélyeztem magunk között, hogy megőrizzem a nyugalmamat. Baekhyun csillogó tekintetét ez sem kerülte el, de nem foglalkoztam vele.
-          Azért is fontos lenne az akta, hogy hasonlóságokat keressek ön és az előző áldozat között – folytatta a srác. – Jelenleg nem tudom, hogy random vagy kitervelés alapján választ-e áldozatot és, hogy az előző hölgyeménnyel is ugyanazt játszotta-e el, mint önnel. Mindenesetre az elküldött menyasszonyi kellékek és a krizantém is erre utalnak. Óh, és erről jut eszembe, a csomagokon milyen feladó szerepel?
Már nyúlt is a doboz után, hogy megnézze, de csalódottan felsóhajtottam, mert tudtam, hogy mit fog találni.
-          Kiolvashatatlan firka – mondtam, de Baekhyun szemeit összehúzva vizsgálta az írást.
-          Egy technikusunk talán az egyik programunkkal meg tudná fejteni – hümmögte, majd a doboz külső megvizsgálása után belekotort.
Belülről felszisszentem és egy pillanatra becsuktam a szemeimet, hogy ne lássam a reakcióját. Chanyeol észrevétlenül közelebb csúszott hozzám és lába mellém simult, mert tudta, hogy mennyire felzaklat ez az egész. Baekhyun gyorsan végigment a képeken – de azért elég lassan ahhoz, hogy nekem örökkévalóságnak tűnjön – és egy torokköszörülés után ismét beszélni kezdett.
-          A képekből jól látszik, hogy követte önt és tud minden lépéséről – dünnyögte. – Azért küldte el magának őket, hogy biztosítsa arról, hogy figyeli. A manipulatív énje itt ismét megmutatkozik, mert félelemmel akarja irányítani. Ha megkapjuk az ügyet, első dolgunk lesz parancsot kérni a szemben lévő emeletes házhoz, és megtalálni, melyik ablakból szeret leselkedni. Ki kell füstölnünk onnan. Addig, remélem, mondanom se kell, hogy redőnyözzön vagy függönyözzön be és ne mászkáljon… – itt elpillantott rólam – …lenge öltözetben.
-          Rendben – motyogtam magamba roskadva.
-          Egyébként sorolhatnám még tovább a személyiségére utaló jeleket, de egyrészt késő van, másrészt igazából mind csak egy súlyos jellemvonásra utal – rántotta meg a vállát és becsukta a noteszét. – Az illető egy pszichopata, ehhez kétség sem fér.

Remek. Szóval egy őrült van rám akaszkodva, aki konkrétan nem érez szégyent, élvezi, ha másokat bánthat, teljesen labilis és szörnyen kegyetlen. Plusz kreatív, ha gyilkolásról van szó. Elég krimi sorozatot néztem ahhoz, hogy tudjam, milyenek. Fene se gondolta, hogy a saját bőrömön fogom mindezt megtapasztalni.

De valahogy azzal, hogy Baekhyun engedett kicsit belelátni a zaklató személyiségébe, gondolataiba, sokkal nyugodtabbá váltam. Végre voltak a miértekre válaszok, még ha sok mindent csak sejtettünk is. Ha arra gondoltam, hogy a különleges osztályé lesz az ügy és a két férfi munkatársai csak feleannyira jók, mint ők, akkor fellélegezhettem. Nem fogják hagyni, hogy ez az állat meglógjon.

A béke és a fáradtság, a nem alvás miatt, egyszerre tört rám ezeknek a gondolatoknak az átfutásával az agyamon és hamarosan nem tudtam mást tenni, csak laposakat pislogni, ahogy háttérzajként a két rendőr diskurálását hallgattam az esetről. Mielőtt megakadályozhattam volna, a tagjaim elnehezültek és elkapott az álom.

                                                                                                                                                                                         *           

Park Chanyeol nem tudta, hogy miért is sétált be egy idegen, egy áldozat lakásába – gyakorlatilag hívatlanul – de valami mintha egyenesen taszigálta volna befelé, és pillanatokon belül azt vette észre magán, hogy már a küszöbön belül áll és a másik oldalról fogja a kilincset, mint kellett volna.

Choi Areum lakhelye mérhetetlenül tiszta, rendes és otthonos volt – pont ezért sikított ebben a közegben az a kávézóasztal, ami a bézs bőrkanapé előtt foglalt helyet, rajta a megannyi szétszóródott képpel és egy bizonyos növénnyel. Chanyeol szemöldökeit ráncolva vette fel a virágot a földről és kezébe véve nézegetni kezdte a gyönyörű fehér krizantémot, ami lassan már hervadásnak indult a lakás melege miatt. Egy része sajgott a virágért és szerette volna vízbe tenni, viszont ha a körülményekre gondolt és arra, mit ábrázol, inkább el szerette volna égetni a növényt, a lehető legkönyörtelenebbül.

A fehér kis cetlit közvetlenül a szirmok alatt majdnem észre sem vette, olyan közel volt a többi fehérséghez. Kibontva a papírt géppel írt apró verset talált, amely aggodalmát csak még jobban tetőzte.

A rózsa vörös, a krizantém fehér
Belőled pedig sohasem elég

A virágot undorodva tette arrébb és az asztalon lévő szétszórt képekre vetette pillantását, amelyeket egyenként a kezébe vett és megvizsgált. Bár a lány korábban említette, hogy lefotózták, Chanyeol mégsem számított arra, hogy a fotók között barangolva majdhogy nem intim képeket is találjon.

Hazudott volna, ha azt mondaná, hogy nem hozta zavarba Choi Areum látványa; az első darab megremegett a kezében, ahogy végigfuttatta a szemeit rajta és igyekezett nyugodtan kifújni a levegőt a tüdejéből. A lány már az első találkozásukkor meglepte arcának szépségével, és a kissé félénk, visszahúzódó, de okos jellem bájossá tették a szemében, az aranyos magasságával egyetemben. Chanyeol a testére és alakjára vonatkozó gondolatokat szigorúan kitiltotta az agyából, és nagy erőfeszítések árán, de a munkájára koncentrált mindaddig, amíg a képeken szereplő fotóalany félbeszakította.

Chanyeol látta a szégyent, zavart és a félelmet azokban a csillogó fekete szemekben és mielőtt megállíthatta volna magát, kibökte egy olyan gondolatát, aminek meg sem lett volna szabad fordulnia a fejében. De tény és való, hogy Choi Areumnak semmi szégyellnivalója sem volt, sőt.

A hadnagy elfelejtve az okot, amiért betért, elnézte az apró teremtést, ahogy saját közegében, a lakás melegében és a házi állata mellett lassan feloldódik; még mosolyra is fakad. Ha összevetette ezt a képet azzal a lánnyal, aki összeomlott a kapitányságon, rémes volt a kontraszt, amiért csak egy valakit lehetett okolni. Chanyeolt enyhén elöntötte a düh, ha arra gondolt, hogy egy ilyen szerény, kedves lányból pár hónap alatt egy zaklatott, félelemmel teli idegroncs lett és egyre motiváltabbnak érezte magát az üggyel kapcsolatban.

Nem tervezte, de ez a gondolat vezérelte arra, hogy Baekhyunnak írjon és a késői óra ellenére kikergesse az ágyából a társát. A Messenger üzenetek pittyenései többségében a chatablak jobb alsó sarkában lévő, hangulatjelnek beállított pisztoly emoji – Baekhyun agyszüleménye – folyamatos nyomkodása miatt keletkeztek és ez sikeresen felébresztette az idősebb férfit.


Mt akrzs?

Chanyeol könnyedén lefordította a valószínűleg még csukott szemmel gépelt választ, és magában kuncogva írt.
Olvass vissza ;)

Megrőltél alig ltáok………

Chanyeol megsajnálta barátját és röviden összefoglalta az este eseményeit, amire tudta, hogy Baekhyun úgyis ugrani fog.

Akkor mondom, hogy talán mégis miénk lehet a Vőlegény ügy. Egy lány lakásán vagyok, aki korábban bejött a rendőrségre és elmondta a félelmeit, hogy szerinte meg akarja valaki ölni. Zaklatás, menyasszony ruha, fehér krizantém… ismerősen hangzik?

Egy kicsit hosszabb ideig tartott, amíg a másik válaszolt, de az újabb rezgés és vele az üzenetben elküldött kép arról tett tanúbizonyságot, hogy a képen szereplő Byun Baekhyun időközben magára kapkodta a ruháját és útra kész.

Viszek kaját – jött a következő üzenet. – Majd írok.

Megérkezéséig azonban Chanyeol még túlesett egy befogadó ceremónián, amit egy macska rendezett és egy híváson is, amitől komolyan megrettent. Látta, hogy milyen hirtelen sápadt halálfehérre a korábban aranyosan kuncogó lány pirospozsgás arca; hogy mekkora félelem költözött azokba a szemekbe. Tehetetlenül kellett tűrnie, hogy az ismeretlen férfi mekkora hatással van erre a fiatal, törékeny nőre, és talán ennél rosszabb csak az szokott lenni, amikor egy hozzátartozónak halálhírt kell jelentenie.

Choi Areum, az alatt a pár hónap alatt, amíg egymaga viselte zaklatójának terhét a vállain, jól láthatóan megzuhant. Chanyeol szinte ezer százalékig biztos volt benne, hogy a lány karakteréből ítélve senkinek sem mondta el a történteket, vagy kért segítséget a mai napig, ami óriási hiba volt – mégsem tudta hibáztatni. A családja és a barátai támaszt nyújthattak volna a számára, de megoldást a problémára csak a rendőrség nyújthatott.

Azt viszont örömmel konstatálta, hogy a lány szemmel láthatóan bízik benne és a hatóságokban, ami az ilyen komoly eseteknél igazán fontos. Chanyeol mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a lány elhiggye, hogy minden rendben lesz, és úgy tűnik, egészen jól halad a kapcsolatuk kiépítésében. Sajnos, ha a korábbi tapasztalataira gondolt, szinte biztos volt benne, hogy még jó darabig élvezhetik egymás társaságát, mivel az efféle pszichopaták túlságosan is óvatosak és nehéz őket arra a helyre küldeni, ahová igazából valók.

Mély gondolataiból Baekhyun hozta fel, aki fejével tőle kissé balra intett. Maga mellé pislantva nem tudott megállni egy halvány mosolyt a már csukott szemmel üldögélő, álommal harcoló lányra. Teste egyre vészesebben dülöngött jobbra-balra, ahogy egyre ellazult álmában és mielőtt bárki bármit is tehetett volna, magatehetetlenül Chanyeol vállára hanyatlott.
A fiatal hadnagy egy pillanatra levegőt is alig mert venni, miközben kollégájával csendben váltottak szemkontaktust, nehogy felébressze az alvó teremtést.
-          Nem csodálom, hogy kifeküdt – motyogta Baekhyun. – Azok a táskák nagyobbak voltak a szemei alatt, mint mikor hetente egyszer nagybevásárláskor teli vannak a szatyraim.

Chanyeol is észrevette már az első pillantásnál, mennyire fáradt lehetett. A lakásában lévő képeket elnézve nem csak, hogy nem aludt, hanem étvágya sem volt – erre bizonyíték a még mindig asztalon heverő csirke, ami a lány része volt. Szemmel láthatóan lefogyott. Az a szemétláda teljesen tönkreteszi, ha így haladnak.
-          Szerintem hosszú ideje most érezte eléggé biztonságban magát ahhoz, hogy egyáltalán elmerjen aludni – suttogta, és óvatosan a lábai alá nyúlt, hogy felemelhesse.
-          Szerencsétlen – sóhajtotta fejét rázva Baekhyun.
A képekkel teli dobozt maga elé húzva újra vizsgálgatni kezdte őket, hátha esetleg többet tud meg az ismeretlenről, aki készítette őket. Vigyázva, a hadnagy óvatosan felállt, és elrendezte a karjaiban a fáradt lányt akképpen, hogy kényelmes legyen neki.
-          Elviszem a szobájába és visszajövök – szólt halkan hátra a válla fölött, társa pedig oda se figyelve hessegette arrébb.
-          Oké, menj már.

Chanyeol ugyan nem ismerte a lakás elrendezését, de hamar megtalálta a hálóhelyiséget az ajtaján elhelyezett táblácskának köszönhetően, ami nagy betűkkel hirdette, hogy ez Areum szobája. Könyökével rányomott a kilincsre és egyik lábfejével sikerült kinyitnia az ajtót, ami halk nyikorgással tárta fel a lány szobájában rejlő sötétséget. Chanyeol nem tudta, hol a villanykapcsoló, de nem is akart fényt csiholni a helyiségben, nehogy megzavarja a békésen alvó lányt – a résnyire nyitott ajtón keresztül beszivárgó lámpafény épp eléggé megvilágította azt a kényelmesnek tűnő franciaágyat, amihez készült odamenni.

A hirtelen két, fényes ponttól a félhomályban annyira megijedt, hogy majdnem elejtette a karjában fekvő lányt, de idővel rájött, hogy csak Momo az, a macska, aki valamikor a hívás környékén elvonult köreikből – úgy látszik, lefeküdni.
Chanyeol lenyugtatta hevesen dübörgő szívét odabenn és a lába elé figyelve sikeresen elpipiskedett Areum ágyához és letette rá terhét. Ügyelt rá, hogy gondosan betakargassa és elseperje az odatévedt fekete hajtincseket a fiatal nő porcelán fehérségű arcáról. A hadnagy előre gondolva óvatosan behúzta az ablak sötétítőfüggönyét is, hogy semmi se zavarja szerencsétlent és kipihenhesse magát.

Momo az ágyon ülve halkan felnyávogott: szemei még mindig villogtak a sötétben, de Chanyeol már nem ijedt meg tőle. Helyette végigsimított az állaton, és megvakarta annak füle tövét.
-          Cssh – csitította el a macskát, amikor annak dorombolása kezdett kicsit hangossá válni. – Aludjatok.

Hangtalan távozása után, a ragyogó macskaszempár eltűnésével kihunyt az utolsó fény is a szobában.