Negyedik fejezet

A Seungsoo Parkban megtalált lány holttestének a híre gyorsan végigsepert a kapitányságon, és hétpecsétes titok lévén természetesen mindenki tudott róla – van, aki többet, van, aki kevesebbet. Chanyeol először a folyosón hallott egy tiszttől a „bizarrul végződő menyegzőről”, akinek az elszólása az egész ügyet megbélyegezte. A „Vőlegény” – így hívták az ismeretlen elkövetőt – könyörtelenül végzett „Menyasszonyával” majd a parkban hagyta magára. Nyilvánvalóan nem félt azzal kérkedni, hogy a rendőrség tehetetlen az azonosításhoz szükséges adatok – fogak, ujjlenyomat – nélkül, ezért nem rejtette el a holttestet. Sajnos a DNS teszt, a testnedvek és a hajszálak a legtöbb esetben is csak összeegyeztetésre használhatóak, ami ha nincs a birtokunkban, szinte lehetetlen kitalálni, ki is az áldozat. Így hát maradt – hogy stílszerűek legyünk – annak a bizonyos tűnek a keresgélése a szénakazalban.

A hír meglepte és elborzasztotta az embereket még a rendőrségen is; Chanyeol nem tudott volna olyan brutálisan elkövetett gyilkosságot említeni a tapasztalatai között, ami felért volna ezzel az esettel. Pedig már sok mindent látott a különleges ügyosztálynál, olyat, amivel egy átlagos rendőr nem találkozhatna.

Éppen ezért nem értette – és még sokan mások az osztálynál – hogy miért a gyilkossági csoport vezethette az ügyet, amikor mindenki láthatta, hogy ez az ügy más, nem egy szokványos gyilkosság. Chanyeol nem akarta kifogásolni a dolgot, és mint fiatalabb nem is érezte helyénvalónak, hogy a másik emeleten dolgozó idősebb, tapasztaltabb felnőtteket becsmérelje, de véleménye szerint az ügynek a különlegeseknél lenne a helye – szimplán azért, mert több erőforrás áll a rendelkezésükre, mint az alattuk lévő szinten. Bitang jó profilozók – mint például Baekhyun is – biztosan tudnának valamit kezdeni ezzel az egésszel és a technikai felszereltségük is a legjobb az egész épületben.

Chanyeol nem hitte, hogy a feltevés, miszerint a gyilkosság egy rosszul sikerült nászéjszaka miatt történt, helyes lenne. Érezte a zsigereiben, hogy itt több lappang, mint ami elsőre látszik, ám tehetetlen volt a rendszerrel szemben. Amikor gondolatait megosztotta a különleges ügyosztály vezetőjével, főnökével, Lee Soo Mannal, ő sem tudott az ügyre megoldást: amíg más parancsot nem kapnak, ki kell maradniuk az ügyből.

Egy ideig még próbált puhatolózni más kollégáknál a talált nyomok után, hátha rájönne az eset miértjeire, de egyrészt a gyilkosságiak nem sok mindent mondhattak erről, másrészt pedig nem volt olyan vastag a bőr a képén, hogy hátráltassa az ügyet azzal, hogy belekontárkodik. Inkább legyűrte kíváncsiságát és végezte a saját dolgát, mint ahogy annak lennie kellett. Hamarosan feltételezései a feledés homályába vesztek és Park Chanyeol folytatta tovább eseményekkel dús életét.

Egy bizonyos napig.

                            *           

A különleges ügyosztálynál való munkájának egyetlen hátránya volt Chanyeol szerint: mégpedig, amikor ügy hiányában szembesülnie kell az elmaradott papírmunkával. Sajnos bevett és rossz szokása volt ennek az osztálynak az épületen belül, hogy a rengeteg terepmunka mellett a szükséges adminisztráció elfelejtődik, nem íródik meg, és ez olyan asztalokat eredményez az emeleten, mint perpillanatban a fiatal hadnagyé. Az asztalon a billentyűzet és az egér kivételével nem volt olyan pont, amit ne fedtek volna be papírok és mappák, amik megírásra vagy szignóra vártak. Chanyeol fáradtan vetődött le fekete forgószékébe és órájára ránézve csalódottan vette tudomásul, hogy tíz perc múlva lejár a munkaideje. Ennyi idő alatt pedig nem tud egyről a kettőre haladni.

A túlóra gondolatát a háta közepére sem kívánta, viszont tudta, hogyha végezni akar az óriási halom aktával, valamikor neki kell kezdenie, és lehetőleg minél hamarabb, hiszen sosem lehet tudni, mikor kell újra kimenni egy újabb ügy miatt. Chanyeol amúgy sem tudta, hogy az ilyen nyugalmas – majdhogynem uncsi – időszakokban mit kezdjen magával, akkor már inkább elfoglalja magát a papírokkal.

Így hát, amikor négy óra előtt egyetlen perccel Baekhyun beállított az irodájába és elhívta egy kicsit iszogatni, igaz nehezen, de nemet tudott mondani a kísértésnek és a pöttöm kolléga távozása után, kiropogtatta ízületeit és kedvenc tollát a kezébe ragadva nekilátott a munkának.

Körülbelül négy-öt óra tömény, megállás nélküli pötyögés és szignófirkálás után jutott el arra a pontra, hogyha nem vesz magához valamiféle koffeint és ételt, akkor elalszik a billentyűzetén. Bár fáradt volt, elégedettség töltötte el a jóval kisebb halom láttára a monitora mellett. Ha így halad, még éjfél előtt hazaérhet és az alvásidejéből sem veszít.

Beleborzolva szerteszét álló fürtjeibe, Chanyeol felállt és miután visszatért lábaiba az élet, elindult kávé után.

Mindenki tudta, hogy a bejáratnál lévő automata a legjobb választás, ha az ember rászorul egy kis ébresztésre, így Chanyeol rá sem pillantott a saját emeletén lévő gépre és egyenesen a lifthez sétált. A gépezet finom mozgása, ahogy levitte a földszintre kellemesen tovább ringatta, még álmosabbá téve a fiatal férfit; egészen nagy, mindig tágra nyitott mandulavágású szemei most álmosan húzódtak össze a fáradtságtól, mellőzve a környezetét – leszámítva persze az automatát. Chanyeol nem sokáig gondolkozott a választékon, és egy jó erős kávét kért magának, sok cukorral – a tejet kihagyva, ezzel is felébresztve magát. Amíg a gép dolgozott, az automata tetején lévő kis pohárból levett egy kavarópálcikát és ajkai közé tolva, gondolkodva rágcsálni kezdte.

Vajon van annyi ideje, hogy elmenjen valamiféle ételért, vagy rendeléshez folyamodjon? Pizza? Vagy az a tteokbeokki stand a sarkon? Nehéz döntés.

Még mielőtt azonban eldönthette volna, mivel is enyhítse korgó gyomrát, a kávé elkészült. Chanyeol már az illattól is majdnem felébredt, de igazából, ami megtette ezt, az az ügyeletes tiszt frusztrált, emelt hangja volt. Eddig nem is figyelte, de a kolléga egy fiatal nővel foglalkozott, aki kezeit tördelve állt a pult előtt, látszólag nagyon idegesen és szétszórtan. Chanyeolnak nem volt szokása a hallgatózás, de megállt lépéseiben a hall közepén és figyelni kezdte a kibontakozódó vitát.

-          Maga most szórakozik? – hallotta a tisztet. – Hölgyem, amit elmesélt, annak semmi értelme. Ez itt a rendőrség, nem a vicc helye.

-          É-Én komolyan mondtam… – Alig hallotta a nő halk, finom hangját. – Kérem!

-          Én is komolyan mondom azt, hogyha nem távozik, akkor hívom a biztonságiakat – mordult fel a férfi. – Nem várhatja el, hogy az időmet pazaroljam ilyen komolytalan ügyekre. Még hogy gyilkosság…

A fiatal nőn messziről is látszódott a kétségbeesés. Chanyeol esküdni mert volna rá, hogy ez komolyabb, mint aminek elsőre tűnik. A kavarópálcát a kávéjába ejtve, a pult irányába tartott, közben tovább hallgatva az egyre erősödő hangokat.

-          Kérem! Ez nem átverés, nem szórakozni jöttem ide!

-          Nem mondom még egyszer! Hölgyem, távozzon, vagy őrizetbe veszem!

A nő egy pillanatig habozott, majd meghajolt, és lehajtott fejjel indult meg a kijárat felé.

Talán ezért nem látta meg Chanyeolt, aki időközben bőven hallótávolságba ért és kérdő tekintettel fixírozta az ügyeletest, aki a biztonság kedvéért már értesítette az őröket. A fiatal hölgy véletlen Chanyeolba ütközött, akinek a kezében tartott kávéja részben az ingén landolt. A forró ital gyorsan ütött át a fehér anyagon és égető hője, ahogy bőréhez ért kicsalt egy szisszenést a férfiból. A nő erre már felkapta a fejét, Chanyeol pedig egy pillanatra levegő nélkül maradt.

A nő fekete, hosszú haja eddig függönyként takarta finom, gyengéd vonásokkal ívelt, hibátlannak tűnő porcelánarcát. Fiatalabbnak tűnt Chanyeolnál, és termetre sokkal kisebb volt: éppen ha a mellkasáig ért az apró teremtés, talán még Baekhyun is magasabb volt nála. Pisze orr, halványrózsaszín, pici ajkak. És fáradt, kialvatlan, de mégis szép szemek.

-          N-Nagyon sajnálom, nem figyeltem merre mentem! – szabadkozott a lány. – Nagyon megégette magát? A-Annyira ügyetlen vagyok, borzasztóan sajnálom, nem akartam –

Chanyeolnak már a nyelvén volt a megerősítés, hogy semmi baj sem történt, azonban a lány nem hagyta szóhoz jutni a bocsánatkéréseivel. A fiatal nő hangja egyre inkább meg-megcsuklott és hamarosan könnyek lepték el a szemét és sírni kezdett. Chanyeol tanácstalanul nézett rá az ügyeletesre és az időközben megjelent biztonságiakra, akik ugyancsak hasonló tekintettel fixírozták kettőjüket.

A lány arcát eltakarva sírt és csak sírt. Nem hangosan, nem zavart meg senkit, ám mégis: vállainak remegése és a halk szipogás elég volt ahhoz, hogy Chanyeol összes fáradtsága egy pillanat alatt elszálljon.

-          Segíthetek, kisasszony? – kérdezte óvatosan, de nem kapott választ.

Nem kellett egy rendőri diploma ahhoz, hogy megértse, hogy szerencsétlen teljesen kiborult – akárcsak Chanyeol kávéja – és ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. A fiatal rendőr szemeit jártatva kereste a megoldást az ügyre, mígnem az ügyeleteshez fordult.

-          Szabad a hatos szoba? – kérdezte határozottan, mire a tiszt bólintott.

-          Igen. De Park… Nem gondolja, hogy…

Chanyeol a kezét feltartva megvárta, amíg a férfi a kezébe hajítja a kulcscsomót és annak ki nem mondott kérdésére a biztonságiakat illetően nemet intett.

-          Elboldogulok – mondta, és már vissza is fordult a lányhoz.

Az állapota szegénynek nem változott, de Chanyeol találkozott már eleget sokkot kapott, kiborult áldozatokkal és hozzátartozókkal ahhoz, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő. Óvatosan érintette meg a vállainál a lányt és gondolatban nagyot sóhajtott az irodájában félbe maradt papírokra gondolva.

-          Jöjjön velem – mondta halványan mosolyogva, amikor a fiatal nő, igaz még mindig sokkosan, de engedett a gyengéd erőszaknak. – Mit szólna egy jó meleg teához?

                              *           

Nem tudom, miért kezdtem el egy olyan pitiáner dolgon sírni, amit egy egyszerű bocsánatkérés megoldott volna, és amit meg is tettem… de valahogy a könnyeim nem akartak elapadni és a gombóc nem akart eltűnni a torkomból. Teljesen autopilóta üzemmódban tengtem; nem tudtam ki és hova vezet, de egy tea tényleg jól hangzott.

Egészen addig nem hagytam abba a sírást, amíg nem adta a kezembe a bögrét, és a kamillatea illata el nem ért. Mikor köré akartam fonni mindkét tenyerem, előtte a férfi az egyikbe csúsztatott egy tablettát. Még mielőtt az aggodalmam kifejezhettem volna ezzel kapcsolatban, már mondta is, amire kíváncsi voltam.

-          Xanax – mondta halkan. – Segít, hogy egy kicsit lenyugodjon. De ha nem szeretne nyugtatót bevenni, van B-vitaminom is, annak garantáltan semmi mellékhatása. Bár tény, hogy a benzodiazepin gyorsabban hatna, de megértem, ha fenntartásai lennének az efféle gyógyszerek felé.

Az odafigyelése és a kedvessége nagyon meghatott. Remegő kézzel vettem be a pirulát, kortyoltam egy nagyot a teából és próbáltam a hüppögést abbahagyni. Kezdtem kínosan érezni magam, de a velem lévő férfi egyáltalán nem mutatta annak jelét, hogy zavarná a dolog. Mi több, leült mellém a kanapéra és óriási, meleg tenyerével körkörösen simogatni kezdte a hátam, ami miatt először kicsit kellemetlenül éreztem magam, de hamarosan nagyon jól esett az érintés. Nem is ismertük egymást, mégis: olyan biztonságban, jó kezekben voltam mellette, hogy meg sem tudtam volna mondani, mikor éreztem utoljára így. Csendben várta meg azt a pár percet, amíg lenyugszom; ezek után is csak az én szipogásom törte meg az iroda mozdulatlanságát.

-          Jobban érzi már magát? – szólalt meg egy idő múlva, finoman maga felé kényszerítve.

Felemelve tekintetemet a bögrét tartó kezeimről, először nézhettem meg igazán, kivel is állok szemben. Az egész férfi lénye maga volt a melegség számomra, ehhez tudtam volna hasonlítani. Magas volt, ezt már korábban tapasztaltam; eszméletlen magas, mégis izmos termetű. Sötétbarna, játékosan szerteálló hajtincsek koronázták, közülük kibukkanó, kissé elálló, hegyes fülekkel. Férfias, de mégis finom arca vastag ajkaknak és egy gyönyörűen ívelt, elképzelhetetlenül meleg és barna szempárnak adott otthont, amiben egyszerűen ott ragadtam. A hangja pedig eszméletlen mély volt, és nagyon kedves.

-          Igen – leheltem. – Nagyon köszönöm. Nem tudom, hogy miért borultam ennyire ki.

Szinte sajnáltam, amikor abbahagyta a köröket a hátamon és elvette a kezét. Hiányzott a melegsége. Máris olyan hidegnek tűnt az iroda nélküle.

-          Nem tesz semmit – mosolyodott el halványan. – Bárkivel megesik. Esetleg kér még egy kis teát?

-          Jól esne, köszönöm.

Elkérte a bögrémet és felállt, hogy elkészítse nekem; mindez lehetőséget adott, hogy tovább vizslassam. Tényleg magas volt, a végtagjai pedig túl hosszúak – néha úgy tűnt, saját magát akadályozza velük, de mindenképpen aranyos látvány volt, ahogy kicsit ügyetlenül mozog, tesz-vesz. Régen éreztem ennyire jól és félelem nélkül valaki társaságában.

Amikor visszaadta a kezembe a teli bögrét, ismét ránk borult a csend, de a fejemben közben cikáztak a különféle gondolatok. Egyrészt a személyével kapcsolatban: ki ő, miért ilyen kedves és vajon mit gondol rólam? Mennyit hallott az egész ügyből? Mikor fog rákérdezni, hogy mi volt ez az egész az ügyeletes tiszttel?

De nem úgy tűnt, hogy bármikor meg akarna szólalni. Csak ült mellettem a kanapén és meg sem nyikkant. Teljesen nyugodt volt. Gondoltam megelőzöm az elkerülhetetlent.

-          Nem akarja tudni, hogy mi volt az a szóváltás a kollégájával? – kérdeztem nagyot nyelve, feldobva a labdát.

Kíváncsi voltam, mit reagál, de nem is akartam azt, hogy el kelljen mindent meséljek. Lehet, hogy ugyanazt a reakciót kapnám, mint attól a rendőrtől. A bögrémbe rejtettem arcomat, és vártam, hogy mit fog mondani.

-          Akarja, hogy tudjam? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, majd arcomat látva megértően elmosolyodott. – Nézze, nem fogom erőltetni a dolgot, ha ettől fél és nem is kell magyarázkodnia. Mindazonáltal úgy gondolom, hogyha segítséget akar, akkor ahhoz előbb kérnie kell. Ha felkereste a rendőrséget, akkor komoly lehet az ügy.

Lecsapta, és méghozzá tökéletesen a labdát. Bölcs volt és racionális. Tényleg nem jöttem volna el, ha nem az utolsó esélyemnek gondoltam volna ezt a helyet.

-          Maga rendőr? – böktem ki hirtelen, mire biccentett.

-          Park Chanyeol hadnagy a Szöuli Rendőrkapitányság különleges osztályáról – darálta egy aranyos mosoly és szalutálás mellett. – Állok szolgálatára, kisasszony.

Látszott, hogy csak azért csinálta a műsort, hogy jobb kedvre derítsen és működött is a dolog, mivel sok idő óta először kicsalt belőlem egy – ugyan kicsi – de igazi mosolyt. Ezt ő is hasonló gesztussal viszonozta, és meg kell, hogy mondjam, reklámba illő volt.

-          Choi Areumnek hívnak – mutatkoztam be én is és kisebb gondolkozás után egy halk koppanással az asztalra raktam a bögrémet. – És azért kerestem fel a rendőrséget, mert egyszerűen már tanácstalan vagyok. A kollégájának azt hiszem nem a megfelelő módon prezentáltam az aggodalmaimat, ezért hihette azt, hogy csak tréfálkozok. Holott szó sincs ilyesmiről.

A férfi arca egyből komolyra fordult, akárcsak a beszélgetés és megértően biccentett.

-          Bármiről is van szó, kisasszony, ne tartsa magában – mondta halkan. – Biztosíthatom, hogy azon leszek, hogy segítsek önnek.

Várakozásteljes pillantást vetett rám. Szóval ez az a pont, ahol el kéne kezdenem mesélni a dolgot. De mégis honnan? Mit kellene mondjak? Nagyot nyeltem és egy sóhajjal kijelentettem – kicsit átfogalmazva ugyan – a félelmemet.

-          Azért jöttem ide, mert… azt hiszem, valaki meg akar ölni – suttogtam.

Láttam, ahogy elkomorul és összeráncolja a homlokát. Szerintem nem erre számított.

-          Mondja el kérem, ezt miből gondolja.

-          Hosszú történet – sóhajtottam, de ő mindössze legyintett és megtámasztotta magát a kanapén.

-          Már régen lejárt a munkaidőm, nem számít.

-           

Gyorsan összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam nagy vonalakban vázolni a dolgot. Először is a reakciójára és a véleményére voltam kíváncsi az üggyel kapcsolatban, a részletekbe később is ráérek belemenni, ha tényleg látom, hogy komolyan vesz. Bár az alatt a pár perc alatt, amióta ismerem azt szűrtem le, hogy ő nem fog kiküldeni az épületből. Sőt.

-          Körülbelül három hónapja kezdődött – motyogtam. – Egy üzenetet kaptam este egy ismeretlen számról, ami az óta rendszeressé vált. Nem tudom, ki az illető, de férfi és… nagyon furcsa. Ajándékokat küldött nekem és küld még ma is, de egyre ijesztőbb az egész.

-          Megpróbálta elutasítani? És mit ért azon, hogy… furcsa?

-          Természetesen – sóhajtottam. – SMS-ben is, de valahogy… nem akarja megérteni a dolgot. Azért furcsa a viselkedése, mivel… üzenetben nem igazán kommunikál velem, csak amennyire szükséges. Van, amikor kérdezek tőle valamit, és nem válaszol. Pedig azt hittem, azt akarja, hogy beszéljek vele, hiszen megkérdezi például, hogy vagyok, de ő nem válaszol… Viszont a virágcsokrok, amiket küld nekem, nagyon beszédesek.

Láttam az arcán az értetlenséget, és csak remélni mertem, hogy nem fog hülyének nézni teljesen. Pedig még szinte nem is mondtam semmit.

-          Tudja, én egy virágüzletben dolgozom – magyaráztam neki – és pontosan ezért tudom, hogy mit jelentenek az egyes növények, ez ebben a szakmában fontos.

-          Értem – mormogta. – Milyen virágokat küldött eddig önnek?

Felemeltem a kezem és azzal számoltam, remélve, hogy nem hagyok ki semmit.

-          Sárga tulipánt küldött először, aztán hibiszkuszt. Egy ideig vörös rózsát, rengeteget. Aztán búzavirágot, mire én egy csíkos szegfűvel válaszoltam. Ezután ismét rózsákat küldött. Aztán egy nárcisz, amit az ambrózia miatt küldött, amit viseltem. És ma is küldött valamit.

Az arcán zavar tükröződött, mire leesett, mennyire abszurdnak és jelentéktelennek tűnik az egész. Nem mindenki érti a virágok nyelvét, talán ezért is nem vettek komolyan korábban. Így sorban elkezdtem magyarázni neki az üzeneteket.

-          A sárga tulipánnal jelezte, hogy reménytelenül szerelmes belém – kezdtem. – A hibiszkusszal a szépségemet dicsérte, a vörös rózsa a szerelmét jelenti, amit én elutasítottam a szegfűvel. Ezután tovább bombázott az érzéseivel.

A hadnagy elgondolkozva bólogatott.

-          És a nárcisz és az amb… amb-

-          Ambrózia – segítettem ki. – A nárciszt egy csomagban küldte egy ígéretgyűrűvel, a jelentése pedig a bizonytalanság, az új kezdet. Ezt azután küldte, amikor a boltban véletlen egy ambróziát tűztem a hajamba, amit ő úgy értelmezett, hogy elfogadom az érzéseit, holott nem erről van szó! És azóta folyamatosan lila tulipánokat küldött, hogy a szerelmünk örök, de ma küldött egy fehér krizantémot, ami annyira hirtelen volt és megijedtem és nem tudtam mit csináljak és –

A meleg kéz a vállamon egy pillanat alatt lenyugtatott és észrevettem, hogy megint kezdek ideges lenni. Chanyeol elmosolyodott.

-          Mit jelent a fehér krizantém?

-          Ha egy szóval akarom kifejezni, akkor halált – suttogtam.

Éreztem, ahogy megrezzen a keze a vállamon. Meglepődött.

-          Ez biztos? – kérdezte óvatosan. – Nem lehet, hogy csak… félreértelmezte a dolgot?

Szigorúan néztem a szemei közé, mert nem tetszett, hogy kételkedik a tudásomban. Ez a szakterületem.

-          Nézze, hadnagy – mondtam kissé fagyosabban, mint szerettem volna. – A keleti gyászszertartásoknál olyan virágokat érdemes küldeni a családnak, amik az alkalomhoz illhetnek. Ilyenek például a fehér virágok, a lótusz, a liliom és az orchidea, de ezeknek más jelentése is van, ami nem a gyászhoz kapcsolódik. Temetésre leginkább fehér krizantémot szoktak kérni, és bár biztosan volt ennek a virágnak is jelentése korábban, mára mindenki a temetéssel, halállal asszociálja. Nem gondolnám, hogy félreértelmeztem.

A rendőr felsóhajtott és biccentett.

-          Értem – motyogta. – Ne haragudjon, csak… reméltem, hogy nincs igaza. Akarja hallani az én véleményemet? Amit idáig elmondott, az egy nagyon ragaszkodó, és nem teljesen ép zaklatóra utal, de semmi több. Sajnos addig a rendőrség sem tud semmit kezdeni a helyzettel, amíg nem történik agresszív viselkedés önnel szemben és eddig erre nem volt példa, ugye? És ahogy elnézem, egy szimpla krizantém nem lenne elég ahhoz, hogy önt megrémítsék. Miért fél?

Ennyi idő alatt kiismert volna? Teljesen igaza van. Nem túl sok minden képes felborzolni a kedélyeimet, főleg nem annyira, hogy ne próbáljak meg először magam foglalkozni az üggyel és a rendőrséghez fussak.  

-          Igazából csak gyanakszom – tördeltem a kezeimet, de a pillantása erőt adott ahhoz, hogy folytassam. – A hírekben hallottam arról a lányról… tudja, akit megöltek abban a parkban. A menyasszony. Tudja, milyen virágcsokra volt?

A hadnagy arcán átfutott a felismerés és tágra nyílt szemmel nézett rám. Kezdte kapisgálni a dolgot.

-          Fehér krizantém – suttogta, mire bólintottam. – Említette, hogy ajándékokat is kapott tőle, mik voltak azok?

-          Már említettem az ígéretgyűrűt – sóhajtottam – de ezen kívül eddig kaptam egy cipőt, egy pár fehér kesztyűt és egy… fátylat. Ez és a virágok, amivel mindenképp azt üzeni nekem, hogy el akar venni feleségül. Ezért jöttem ide.

Éreztem, ahogy a gombóc a torkomban egyre feljebb vándorol, ahogy egyre idegesebb lettem. A csend és a reakció hiánya teljesen megőrjített. Kimondva így a dolgokat egyáltalán nem biztos, hogy bárki komolyan venne, ezt most már belátom. De ettől még a probléma jelen volt.

-          Kérem – nyeltem le a könnyeimet, és bár nagyon nem volt ínyemre, engedtem, hogy megmutassam, mit is érzek. – Nem tudom, hogy mit akar tőlem és, hogy mit készül tenni, de nagyon félek… Úgy érzem, hogy állandóan követ, fotókat küldött rólam és mindenhol ott van, lehet, hogy azt is látta, hogy –

A meleg kezek a vállamon ismét segítettek lenyugodni, de ettől független a szívem félelmében még ki-kihagyott pár ütemet. A hadnagy komolyan nézett a szemembe, de a melegség abban a szempárban ellazított.

-          Ne aggódjon – mondta határozottan. – Mindent értek. Jól tette, hogy felkereste a rendőrséget. Segítünk magán.

-          Biztos?

Tartottam attól, hogy más nem veszi komolyan a kis történetemet, nem úgy, mint ez a kedves rendőr. Vajon más is úgy látja majd az összefüggést a két ügy között, ahogy én?

Észre sem vettem, hogy a férfi elém guggolt, csak amikor ujjaival arra kényszerített finoman, hogy felemeljem az államat és ránézzek. Szembogarai erőt öntöttek belém.

-          A szavamat adom, kisasszony – biccentett és én úgy éreztem, hogy a többhónapos súlyból a vállaimon legördül egy igazán apró, de mégis jelentős darab.