Ötödik fejezet

Elgondolkozva gyűrögettem annak a kockás takarónak a szélét, amit a segítőkész hadnagy, Chanyeol a vállamra terített, mielőtt elnézést kért és kiment telefonálni. A Xanax tényleg működni látszott, mivel odabent egyfajta üres nyugodtság ölelte körbe a szívemet, amit a gyógyszer erőltetett rám. A fejemben még mindig furcsa zaklatóm körül cikáztak a gondolatok, azonban most mintha érzelmileg nem érintett volna meg a dolog. Talán a miatt is, hogy végre elmondtam valakinek a teljes történetet, hazugságoktól és köntörfalazásoktól mentesen.

Határozottan könnyebb voltam. Úgy éreztem, hogy van remény, van fény az alagút végén és a félelmem is hátrébb szorult. Nem tűnt el, az agyam hátsó részében lappangott, de csökkent. Köszönhetően annak a férfinak.

Az említett nyurga alakra vándorolt a szemem, átbámulva az iroda redőnyén, és kortyoltam egyet a lassan kihűlő kamillateámból. A fiatal rendőr telefonjával a fülén járkált a folyosón, komor arccal magyarázva valakinek, de amikor elkapta a pillantásom, tekintete felengedett és finoman elmosolyodott. Hamarosan befejezte a hívást, és belépett a helyiségbe, majd letelepedett mellém. Kíváncsian meredtem rá, míg ő elrakta telefonját a zsebébe.

    -          Szeretném, ha először is tisztáznánk valamit – kezdte, mire én biccentettem. – Tudnia kell, hogy a Menyasszony esetével nem mi, hanem a gyilkossági csoport foglalkozik, párhuzamos nyomozást pedig nem végezhetünk.

Tehát mégsem segít? Én azt hittem –

    -          Kérem, hallgasson végig – intett mutatóujjával, amikor még csak a levegőt vettem, hogy kifakadjak. – Azonban beszéltem a felettesemmel az előbb és szerinte megoldható, hogy átvegyük az ügyet. Ha igaz, amit mond, és a két eset nagy valószínűséggel kapcsolódik egymáshoz, egy nagyon komoly sorozatgyilkosságról beszélhetünk. Önnek pedig magas fokú védelemre lesz szüksége, ami már a különleges osztály hatásköre.

Még mindig kételkedik abban, amit elmeséltem? Mégis hányszor kell, próbálkozzak, hogy valaki megértsen engem?!

-          Igazat mondok – leheltem felháborodva. – É-Én nem találnék ki ilyet csak azért, hogy –

-          Tudom – tette a kezét a vállamra, és a belőle kiáradó melegség ismét sikeresen megfékezett. – Hiszek önnek.

Leeresztett lufiként bámultam az ölemben heverő kezeimre, és aggodalmamban tördelni kezdtem őket. Chanyeol elmondása alapján hiába ígért nekem segítséget, most még nem sokat tehet értem. De akkor mégis mi lesz velem?

Kutatón fúrtam a tekintetem barna szembogarába, és próbáltam nyugodt maradni.

-          És akkor… most hogyan tovább? – kérdeztem.

Utáltam így érezni magam, ilyen esetlennek, haszontalannak. Nem tehettem semmit és ez megőrjített. Úgy éreztem, csak rá támaszkodhatok.

-          Jelenleg az lenne a legjobb, ha hazamenne – sóhajtotta. – A felettesem már a telefonon ül az ügyével kapcsolatban, de leghamarabb csak reggelre lesz bármilyen fejlemény. Sajnos addig meg van kötve a kezem, amíg –

-          Értem.

Tudhattam volna. A bürökrácia mindenütt ott van, pont a rendőrségen ne lenne? De legalább már tud róla valaki.

Lassú, gyenge mozdulatokkal vettem le a takarót magamról és kezdtem felöltözni, hogy hazainduljak – nem volt értelme több szót vagy időt vesztegetnem itt. Chanyeol aggódó tekintete folyamatosan kereste az enyémet, de én próbáltam kerülni az övét. Tudom, hogy nem az ő hibája, ez az egész, de… a fenébe is, mást vártam.

-          Megkérdezhetem, hogy mivel jött idáig? – tudakolta udvariasan. – Ezek után nem szívesen engedném el egyedül. Ha gondolja, hazaviszem.

Elhiheti, hogy én sem szívesen mennék haza egymagam. De vajon okos ötlet egy fiatal nőnek egy alig ismert férfi kocsijába ülnie, amikor biztos, hogy van egy ismeretlen zaklatója, aki bárki lehet? Nem volt okos döntés, és az agyam erősen ágállt az egész ellen, de… valamiért megbíztam benne. Fáradtan néztem mandulavágású szemeibe és sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy nem épp annak a kocsijába szállok be, aki meg akar ölni.

                            *           

Az út hazafelé jó ideig csendben telt: Chanyeol a vezetésre figyelt leginkább oda, míg én az ablakon bámultam kifelé, több dolgon is gondolkozva. Először is az jutott el az agyamig, milyen állapotban hagytam a lakásom: a fényképek és a krizantém valószínűleg még mindig az asztalomon hevernek, kivéve, ha –

-          Úristen, Momo! – kiáltottam fel és csaptam a homlokomra, megrezzentve a mellettem ülő férfit, aki most felhúzott szemöldökkel méregetett.

-          Pardon?

Egy szívtelen idióta vagyok. Nem is értem, hogy lehetek ennyire felelőtlen.

-          A macskám, Momo – haraptam az ajkamra, miközben belülről magamat ostoroztam. – A-Annyira megijedtem a krizantém miatt, hogy csak úgy eljöttem otthonról, szegénynek pedig órák óta nincs vize és ennivalója. Olyan buta vagyok!

A kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam. Az én butaságom és felfordult életem levét a háziállatom issza meg; ez egyáltalán nem volt fair. Megígértem magamnak, hogy amint hazaérek, valami extra finommal fogom kiengesztelni. Ha még egyáltalán szóba áll velem.

-          Van egy macskája? – pillantott felém a rendőr.

-          Igen – mosolyodtam el, ezen az estén talán először. – Egy brit kék fiú cica. Borzasztóan elkényeztetett kis vakarcs, de… már jó ideje ő a legfontosabb nekem. 

Chanyeol biztosan furcsának találhatta a dolgot, hogy egy magamfajta, ennyi idős fiatal lány miért nem a barátját, vagy a családját említi ebben a helyzetben, hanem egy állatot, de nem firtatta és ezt értékeltem. Kisebb mosolyt villantva biccentett és elfordítva a kormányt, az emeletes ház elé kanyarodott. Azt hittem, hogy miután kiszálltam, el is hajt, de meglepetésemre ő is kilépett az autóból. Kérdő tekintetemre komor pillantással válaszolt.

-          Bekísérem – mondta azon a mély hangján.

-          Igazán nem szükséges – habogtam, de tekintetét látva elhallgattam.

-          Kérem, legalább ennyit hadd tegyek önért. Nyugodtabban fogok aludni, ha tudom, hogy biztonságban hazaért.

Ezen a ponton már nekem mindegy volt, így hagytam, hogy felkísérjen. A liftben idegesen járt a lábam a tízedik emeletig, az ajtóm előtt pedig kapkodni kezdtem a kulccsal. Odabentről már hallottam a nyávogást, szóval két perccel később semmivel sem törődve robbantam be a lakásba. Momo a padlón fetrengett, jöttömre pedig elém szaladt és én azonnal a karomba kaptam.

-          Istenem, ne haragudj, Momo – öleltem magamhoz. – Máris adok neked enni. Nagyon éhes vagy már, igaz?

Mintha csak ezt akarta volna igazolni, hangosan felnyávogott a karomban, és leugorva a konyhába futott. Ledobtam a rétegeimet a kanapéra és én is követtem példáját. Mivel nem volt arra időm, hogy bármit is vásároljak, és a vacsorámból adjam neki a finom falatokat, így a konyhaszekrény tetejéről leszedtem az ünnepi alkalmakra tartogatott gourmet macskakonzervek egyikét és a tálkájába öntöttem, a másikba pedig tiszta vizet. Momo pedig nem várt a felhabzsolásával. Végigsimítottam tiszta, pihe-puha bundáján és elmosolyodtam. Nem halt éhen, és mérgében sem tombolta szét a lakást. Minden rendben van.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és lépkedtem a nappaliba, hogy ledőljek, de amikor megláttam, hogy valaki elfoglalta a kanapét, egy pillanatra komolyan megijedtem. De csak Chanyeol ült ott, az asztalon matatva. Nem tudom, mikor és miért engedte be magát a lakásomba, de ez nem is volt lényeges. Közelebb lépve láttam, hogy abban a pillanatban a keze egy fehérneműs képem felé téved – a zaklatót gondolatban a pokolra küldtem - és azonnal odarohantam.

    -          Azt ne! – kiáltottam fel, de már nem tudtam megakadályozni abban, hogy egy pillantást vessen a lesben elkapott fotóra.

Fekete-fehér kép, tökéletesen megvilágított pillanat, pont, amikor az egyik legjobb csipkés fehérneműmben és egy felsőben álltam a nyitott ablak előtt. Az arcom paprikapirosra gyúlt.

    -          Mondtam, hogy ne – nyüszítettem fel keservesen, és heveny módon összekapkodtam az összes mocskot és beledobtam a dobozába. – Egyáltalán mit keres itt?

A fiatal rendőr szemmel láthatóan szintén zavarban volt, és kerülte a tekintetem.

-          Ne haragudjon, én csak – Nyitva hagyta az ajtót, aztán – Újabb köhintés. – Egyébként jól áll a fekete –

-          Ne folytassa – morogtam fel figyelmeztetően és az arcomat eltakarva lehuppantam mellé a kanapéra.

El sem tudtam mondani, mennyire szégyelltem magam az egész miatt. Eddig egy kezemen meg tudtam számolni, ki látott ennyire lengén öltözve. És ha a rendőrség ráteszi a kezét –

Azonnal felegyenesedtem.

-          A rendőrség ezt elkérheti? – kérdeztem ijedten, mire Chanyeol bólintott.

-          Több mint valószínű – rántott vállat.

Nem, amíg tehetek ellene valamit. Nem fogja egy egész kapitányság az én fehérneműs képeimet bámulni, annyi szent! Felkaptam a kávézóasztalon lévő öngyújtót, amivel az illatgyertyáim lángját szoktam feléleszteni és feltett szándékom volt megsemmisíteni azt a dobozt.

Ha a mellettem lévő rendőr el nem kapja a csuklóm.

-          Hé, ez bizonyíték! – nézett rám szigorúan. – Ha azt akarja, hogy elkapjuk az illetőt, sürgősen barátkozzon meg a gondolattal, hogy a képeket notóriusan át fogják vizsgálni. Lehetőleg térjen észhez, mielőtt óriási butaságot csinálna. Nincs egy órája, hogy segítséget kért tőlem és máris nehezíti a munkámat?!

Tényleg egy idióta vagyok, de azt hiszem, annak az aberrált állatnak a számlájára írhatom ezt is. Teljesen belemászott a privát szférámba, az érzéseimmel és velem játszadozik – ilyenkor nagyon nehéz az embernek tisztán gondolkoznia, nem mellesleg megőriznie a hidegvérét, így érthető, hogy egy pillanattal korábban még az látszott a megfelelő döntésnek, ha próbálok megszabadulni a probléma egy részétől. Sajnos, azonban hiába égettem volna el a képeket, az még a zaklatómat nem tüntette volna el.

Chanyeol fogásában elernyedt a karom, ahogy magamba süllyedtem a rendőr nehéz tekintetének a súlya alatt. Most nem vont semmit cukormázba, mint korábban a rendőrségen, és nekem pont ez a szilárdság kellett, hogy kicsit visszatérjek a realitás talajára.

-          Sajnálom – mondtam halkan. – Igaza van. Én csak nem akartam, hogy más is lássa ezeket. Mintha egy… utolsó örömlány lennék, vagy –

-          Nem tudom azt mondani, hogy megértem az érzéseit – sóhajtotta és elengedett. – De el tudom képzelni, mennyire kellemetlen lehet azoknak a fotóknak a látványa. Próbáljon arra gondolni, hogy ha a rendőrség kezébe kerülnek, az ott lévő férfiak és nők nem az ön intim részeire fognak fókuszálni.

Mertem remélni. Elég volt egy gondolat arról, hogy egy csapat laborköpenyes férfi az én képeimet nézegetve diskurálnak arról, mim tökéletes és mim nem – és más dolgokról, amire gondolni sem akarok – és elfogott az undor.

-          Én sem kifejezetten önt néztem – mondta. – Próbáltam meghatározni, vajon honnan készíthették a képeket. Nem tudtam, hogy ilyen pillanatokban is lefotózta önt.

-          Értem.

-          Egyébként meg… ön végtelenül csinos, semmi szégyellnivalója sincs – köszörülte meg a torkát és elfordult tőlem.

A bók, amit azért hintett el, hogy jobb kedvre derítsen, célba talált, mert elmosolyodtam.

Diskurzusunkat a lábunktól hallatszódó nyávogás szakította félbe – épp jókor, mert nem tudtam, mit is kellett volna mondanom – és a ludas – természetesen Momo – száját nyalogatva ugrott fel mellém a kanapéra. Füle tövét megvakargatva hallgattam elégedett dorombolását, és máris visszatért kicsit a lelki békém.

-          Jól laktál? – nevettem. – De jól jegyezd meg: a mai alkalom kivételes volt, világos? Ahhoz a konzervhez még mindig tilos hozzányúlnod.

Nem is értettem, miért beszélek hozzá, amikor tudom, hogy úgyis meg fogja próbálni leszedni onnan, csak azért is. Momo nem is figyelt rám, inkább helyettem a mellettem ülő Chanyeolt pásztázta sárga szemeivel és ide-oda csapkodó farkával.

A férfi a telefonjába volt merülve, de Momo rövid nyávogására felnézett; aranyosan, értetlenül pislogva pillantott hol rám, hol a macskára, míg az felé vette az útját. Végigcammogott a kanapén és felugrott keresztbe tett lábára, onnan pásztázta tovább a betolakodót, árgus szemekkel. Nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak a viselkedésére. Chanyeol ellenben úgy ült ott, mintha Momo éppen kihallgatná. Az irónia.

-          Most félnem kellene? – kérdezte meg tőlem halkan, le nem véve a szemét a kék bundásról.

-          Ki tudja? – vigyorodtam el. – Eddig egy férfi sem hagyta el a lakásomat karmolás nélkül. Momo a ház ura.

Az említett macska azonban, mintha saját korábbi viselkedésére cáfolt volna rá, a fiatal rendőr ölébe mászott, és mint egy jól nevelt házi kedvenc, az ölébe kuporodott és dorombolni kezdett. Még én is meglepődtem, mert Momo tényleg nem szerette az idegeneket, vagy ha a figyelmemet másra fordítom helyette. De úgy látszik Chanyeol más volt.

-          Akkor most nem kaparja ki a szemem?

-          Kedveli – kuncogtam. – A szemei biztonságban vannak.

-          Akkor jó – sóhajtotta és felmutatta a telefonját. – Egyébként egy kollégámmal beszéltem az ön esetéről. Ha nem lenne nagy gond, esetleg neki is elmondhatná azt, amit nekem. Még egyelőre nem rögzíthetünk semmit ezzel kapcsolatban, de szeretném, hogyha megkapjuk a Menyasszony ügyet, azonnal munkához láthassunk, és ehhez tisztán kell látnunk.

-          Vagyis?

Értettem, hogy mit akar és hálás voltam érte. Nem hivatalosan máris megkezdte a nyomozást. Tudtam, hogy bízhatok ebben az emberben.

-          Ha ráér és nem álmos, átbeszélhetnénk mindent hármasban – rántott vállat. – Mindazonáltal megértem, ha nemet mond, hiszen késő este van.

Meglepődve pislogtam; szinte észre sem vettem, mennyi minden történt azóta, hogy eljöttem itthonról. A telefonom felé nyúltam az asztalon, hogy megnézzem a kijelzőn lévő órát.

Tizenegy óra öt perc.

Éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Idő van.

Nem engedtem, hogy a képernyővédő bekapcsoljon és lezáródjon a telefon; az érintőképernyőn mozgatva az ujjam, megvártam, amíg az ötös számból hatos lesz. Abban a pillanatban rezdült meg a készülék, és a csengőhangom töltötte meg az egyébként csendes lakás légterét.

Ismeretlen szám – írta a képernyő, de én tudtam, ki is keres és a félelemgombóc a torkomba ugrott. Elhúztam az ujjam és felvettem.

-          H-Halló?

Statikus zörej. A háttérben egy tévé lehalkított hangja. Halk légzés.

-          Hall -

-          Cc-cc. Ejnye.

Ő volt az. Három hónap óta először szólalt meg. De nem az ő hangja volt. valahogy torznak és túlságosan is mélynek tűnt. A szavak értelme először el sem jutott az agyamig, csak a csönd beálltával. Chanyeol mellettem összevont szemöldökkel próbálta keresni a tekintetem, de most nem tudtam rá koncentrálni. A hidegvérem megőrzésével voltam elfoglalva.

-          Ki-Kivel beszélek?

Nem vártam választ; tudtam jól, hogy úgyse fogja elárulni magát. De egy próbát megért.

-          Nagyon rossz kislány voltál ma – susogta olyan módon, hogy beleborsódzott a hátam. – Ezért még számolunk, virágszál.

A vonal ezután megszakadt, és pedig magamra maradtam a sokkal az agyamban.

Chanyeol ekkorra már közelebb férkőzött hozzám a kanapén és finoman megrázott a vállaimnál fogva. A kezeim remegtek, ahogy a fülemben visszhangzott a fenyegetés.

-          Mi a baj? – kérdezte idegesen. - Areum!

Nagyot nyeltem és a fiatal hadnagy barna szemébe pillantottam. Már nem tartottam annyira jó ötletnek, hogy kirohantam a lakásból és felkerestem a kapitányságot. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy meddig és hogyan követhetett engem, és tud-e most a lakásomban üldögélő hadnagyról. A lehető legrosszabb érzés költözött a szívembe, a gyomrom görcsbe állt. A félelmemet semmilyen gyógyszer nem csillapíthatta, még a korábban bevett Xanax sem. Chanyeol aggódó tekintete pedig még kevésbé.  

-          Ő volt – suttogtam és éreztem, ahogy kiráz a hideg. – Tudja, hogy bent jártam a rendőrségen. 

                                                                             *

-          Kérem, engedjenek ki! Hall valaki? Hahó!

A fiatal lány kétségbeesett kiabálásának hangja magányosan halkult el a mocskos, nyirkos falak között. Az egyedüli nesz ezek után a plafonon megült víz csöpögésének hangja volt, amint a cseppek a lenti, összegyűlt tócsákba érkeztek. Idegességében úgy markolta a vasrácsot, hogy ujjai elfehéredtek. Még próbálkozott egy ideig, hátha meghallja valaki segélykiáltásait, de ahogy kezdett berekedni, egy sóhajjal abbahagyta. A sarokban lévő, jobb napokat is látott ágyra ült; maga alá húzta lábait és karjaival átkarolta őket, hogy érezze teste melegét a hideg, fűtetlen helyiségben.

Nem tudta, hol van. Arra emlékezett, hogy hazafelé tartott a munkahelyéről, az egyik éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketből, és egyszer csak valaki egy édes illatú ruhát nyomott az orra elé. Aztán elvágták a filmet. És itt ébredt fel újra.

A félelem úgy ette a szívét, akár egy gonosz féreg egy gyönyörű almát. Nem tudta, hogy mi lenne a jobb: ha meghallaná valaki a kiabálásait odalentről és lejönne érte az, aki miatt most remeg a bőrében; vagy sem.

Még kisebbre húzta össze magát, amint egy hideghullám átcikázott a nyirkos falak között.

Mintha korábbi imái meghallgatásra találtak volna, valahol fémajtó csikordulását hallotta, de már nem örült annyira a hangnak, mint ahogy korábban gondolta, hogy fog. A félelem tovább gyöngyözött benne, ahogy hallotta a nehéz, lassú lépteket. Most már azért imádkozott, hogy ne találja meg senki. De imái nem találtak meghallgatásra.

A lány remegve térdeire temette arcát, úgy hallgatta, ahogy a lépések gazdája egyre közelebb ér. Míg végül elcsendesültek a hangok. Nem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy felnézzen, de amikor megtette, egy fiatal, talán vele egyidős vagy alig idősebb férfit látott maga előtt.  A rács túl felén állt mosolyogva; szemében látszott, hogy valami megtört odabenn.

Felállt a szőr a hátán. Mielőtt azonban megpróbálhatott volna kirohanni a nyitott ajtón, az nagy csattanással bezárult, és a sötét hajú fiú gondosan bezárta azt.

-          Engedjen ki! – kiabálta elcsukló hanggal. – Ki maga?

Senki sem válaszolt; a kérdés ott maradt a levegőben. A fiú a hozzá sétált, és minden erőfeszítés ellenére nem tudta megakadályozni, hogy a helyiség közepén lévő ágyhoz szíjazza kezeit és lábait. A bőrszalagok már most irritálni, horzsolni kezdték bőrét, ahogy feszegette őket.

Rémülten keresett volna valami kiutat a helyzetből, de nem volt egy sem.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegve, mert már volt ötlete. – Eressz el!

A férfi hátborzongató vigyorral közelebb hajolt és felnevetett.

-          Élvezni fogod.

Sikolyát saját szájával hallgattatta el, bár itt úgysem hallhatott senki semmit. Minden vergődés hiábavaló volt; a bilincsek tartottak és férfivel nem lehetett bírni. Addig mesterkedett, amíg szorosan összezárt fogait szét nem feszítette nyelvével és befurakodott áldozata szájüregébe. Erőszakosan csókolta, míg a lány rá nem harapott nyelvére és a fájdalomtól el kellett húznia az arcát.

Egyáltalán nem gondolva tettei következményére arcon is köpte a fiút; itt lett elege fogva tartójának. A földre dobott nadrágjából elővett egy kést és a nyakához szorította.

-          Ha még egyszer ezt csinálod, azonnal elvágom a torkod – sziszegte. – Világos?!

Tüzes tekintete azt sugallta, hogy egyáltalán nem viccel. Szótlanul bólintott. Az előbb ajkán érzett párnák most a nyakát kezdték harapdálni, csókolgatni, amit nehezen, de eltűrt.

-          Hidd el, élvezni fogod – susogta füle mellett, amitől kirázta a hideg.

A férfi ezután ténylegesen a tettek mezejére lépett. Kezei lefejtették a melltartóját és alsóneműjét; a kezében lévő késsel pedig körberajzolta melle vonalát. Próbálta összezárni a lábait, de a bilincsek nem sok mozgási szabadságot adtak neki. A felette fekvő fiú ezek után a melleit vette kezelésbe: harapdálta, nyalogatta őket, látszólag akkora élvezettel, mintha egy jóízű jégkrémet tartana a kezei között. De mindez inkább volt fájdalmas, mivel a férfi egyáltalán nem volt gyengéd. Közel sem. De összeszorítva a szemét próbált tűrni, egyetlen hang nélkül.

A következő pillanatban ruhasuhogást hallott és kinyitva a szemét látta, hogy a másik megvált egyetlen hátra maradt ruhadarabjától. Teste kidolgozott és napbarnított volt, ami normális esetben tetszett volna az ágyon fekvő lánynak. Férfiassága félkeményen meredezett, amelyről inkább elvette tekintetét.

Azonban a mellkasára telepedő hirtelen súly miatt újra előre fordult és centikre az arcától látta meg a fiú hímtagját. A srác a mellkasán ülve vigyorgott.

-          Szopj le.

Két szó, egy egyszerű parancs, és ő mégsem tudta magát rávenni, hogy megcsinálja. Az egyik fele már elfogadta, hogy vesztett elrablója ellen, a másik azonban még próbálta tartani magát.

De miért is kínlódott ezzel? A benne lévő büszkeség már abban a percben porladozni kezdett, amikor felébredve itt találta magát ebben a pokolveremben. A másik volt az úr, ő pedig csak egy rab. Ő mégis megrázta a fejét.

A férfi arca grimaszba torzult és a késsel hirtelen vágást ejtett áldozata nyakán, amitől az felkiáltott.

-          Azt mondtam, hogy szopj le – kiabálta és ezúttal sikerrel járt.

A lány szemébe könnyek szöktek, de lehunyva őket, megadta magát. Engedelmesen szájába vette férfiasságát és a felszólításnak engedelmeskedve cselekedett. Fejét le-fel mozgatta a hímtagon, ami jelen helyzetében elég kényelmetlen volt, de nem szólt. Hogyan is tudott volna egy akkora izomtömeggel a szájában?

Amikor próbaképp szívott egyet makkja körül, a fiúból az eddigi sóhajok helyett egy torokból jövő, artikulálatlan morgás tört fel és változtatott testhelyzetén: arca fölé helyezkedve átvette a vezetést a lánytól és hajánál leszorítva a párnára a fejét, mozogni kezdett szájában.

A lány könnyei megállás nélkül folytak, ahogy férfiassága könyörtelenül hatolt a torkába, fájdalmasan végigkaparva a szűk járatot. Egy hangos nyögés, és megérezte a másik lüktetését, majd a belőle kitörő spermafolyamot. Köhögni akart, kiköpni a zavaró, sós-keserű váladékot, de a fiú befogta az orrát és nem hagyott más választást.

-          Nyeld le – utasította.

Undorodott magától, a szobában lévő másik személytől, az ondójától és az egész pettingtől. A korábban említett büszkesége végleg semmivé lett, ahogy lekényszerítette a ragadós folyadékot.

Az újabb utasításnak megfelelően újra mozgatni kezdte fejét, de a fiatal férfi ezúttal nem hagyta, hogy addig ölelje körül a szájával, amíg el nem megy. Lejjebb helyezkedett a lányon és két ujját összenyálazva annak nőiességébe vezette őket.

Kellemetlennek, majdnem fájónak érezte az ujjakat: egyáltalán nem volt felizgulva az eddigiektől így szinte a nyálon kívül semmilyen váladék nem segítette a férfi ujjainak csúszását odalenn. A pár perces szenvedés hamar véget ért, de a lány most kezdett igazán megijedni. A másik nem viselt óvszert, amikor elkezdte pozicionálni magát a bejárata előtt.    

-          K-Kérlek, ne – suttogta remegve. – Nem akarom, hogy…

-          Kuss, vagy beragasztom a szádat – jött a válasz.

Megérezte a fájdalmat, ahogy a srác termetes tagja kezdte szétfeszíteni falait. A széles makk megállás nélkül törte a hímtag többi részének az utat. Az előtte lévő akadályt egy erős lökéssel áttörte – felsikoltott. A szüzességének ezennel itt volt a vége.

A fiatal ezután megvadult. Nem várta meg, amíg hüvelye hozzászokik a termetes behatolóhoz. Mindenféle gyengédség és elővigyázatosság nélkül kezdte mozgatni magát, ami sértette érzékeny falait.

-          Jézus, de szűk vagy – nyögte lökései közben.

Nem tudott mást tenni, csak fogadta a könyörtelen hímtagot és könnyekkel a szemében meredt felfelé, ahol a raktárépület teteje elveszett a sötétségben, közben számolta a perceket.

Ki. Be. Ki. Be.

Egy örökkévalóságnak tűnt az egész aktus. Számára legalábbis, mert ő – a másikkal ellentétben – egyáltalán nem élvezte a dolgot. De ez nem akadályozta meg a felette ziháló fiút abban, hogy minden erkölcs nélkül, őt kihasználva keresse a saját kielégülését. Nem tellett bele sok idő, a már ismerős lüktetés megkezdődött és a férfi egy mély lökéssel belé lövellte magját.

Könnyeivel küszködött, amikor érezte, hogy a fehér anyag teljesen kitölti és csak remélni merte, hogy nem termékenyül meg egy ilyen őrült állattól. Ha azt gondolta azonban, hogy ezzel vége lett a szenvedéseinek, igen nagyot tévedett. A srác, alighogy kihúzta magát újra megkeményedett – elmondása szerint „a farka nem tud eleget kapni belőle”. Már szinte nem is érezte, ahogy visszalökött: már rég érzéketlen volt odalenn. És máshol is.

A srác a „móka” kedvéért a késsel játszadozni kezdett testén, hogy valamilyen hangot – egy sikolyt, vagy egy szenvedélyes nyögést – kicsaljon, ám a lány nem szólalt meg. Nem tehetett úgy, mintha élete legjobb szexe most történne, amikor éppen megerőszakolják.

Még azt sem vette észre, amikor a sokadik menet után hirtelen megáll a másik, majd gyorsabb tempóra vált, orgazmusa után kajtatva.

-          Ah, Areum! – nyögte fel egy másik lány nevét, akit nem ismert.

Ha azt hitte, hogy a két alkalommal megjárta a fájdalom poklát, akkor tévedett. Csak a pokol tornácán járt. Sóhajtva ejtette fejét a párnára, ami olyan nehéznek tűnt, mint az ólom, akárcsak a többi testrésze. Már régen nem fájt semmije, csak sajgott, ahogy a teste fokozatosan elárasztotta endorfinnal a sejtjeit. Nem volt ereje felemelni a fejét, így csak hallotta a motoszkálást maga körül. A férfi még mindig lihegve felemelte véres, összezúzódott arcát.

-          Köszönöm – mosolyogta betegen, majd felvette a korábban használt kést és a torkához illesztette.

Ez az egy szó volt az, amit utoljára hallott életében, mielőtt ismeretlen erőszakolója elvágta a torkát.

Fültől fülig.

  

Negyedik fejezet

A Seungsoo Parkban megtalált lány holttestének a híre gyorsan végigsepert a kapitányságon, és hétpecsétes titok lévén természetesen mindenki tudott róla – van, aki többet, van, aki kevesebbet. Chanyeol először a folyosón hallott egy tiszttől a „bizarrul végződő menyegzőről”, akinek az elszólása az egész ügyet megbélyegezte. A „Vőlegény” – így hívták az ismeretlen elkövetőt – könyörtelenül végzett „Menyasszonyával” majd a parkban hagyta magára. Nyilvánvalóan nem félt azzal kérkedni, hogy a rendőrség tehetetlen az azonosításhoz szükséges adatok – fogak, ujjlenyomat – nélkül, ezért nem rejtette el a holttestet. Sajnos a DNS teszt, a testnedvek és a hajszálak a legtöbb esetben is csak összeegyeztetésre használhatóak, ami ha nincs a birtokunkban, szinte lehetetlen kitalálni, ki is az áldozat. Így hát maradt – hogy stílszerűek legyünk – annak a bizonyos tűnek a keresgélése a szénakazalban.

A hír meglepte és elborzasztotta az embereket még a rendőrségen is; Chanyeol nem tudott volna olyan brutálisan elkövetett gyilkosságot említeni a tapasztalatai között, ami felért volna ezzel az esettel. Pedig már sok mindent látott a különleges ügyosztálynál, olyat, amivel egy átlagos rendőr nem találkozhatna.

Éppen ezért nem értette – és még sokan mások az osztálynál – hogy miért a gyilkossági csoport vezethette az ügyet, amikor mindenki láthatta, hogy ez az ügy más, nem egy szokványos gyilkosság. Chanyeol nem akarta kifogásolni a dolgot, és mint fiatalabb nem is érezte helyénvalónak, hogy a másik emeleten dolgozó idősebb, tapasztaltabb felnőtteket becsmérelje, de véleménye szerint az ügynek a különlegeseknél lenne a helye – szimplán azért, mert több erőforrás áll a rendelkezésükre, mint az alattuk lévő szinten. Bitang jó profilozók – mint például Baekhyun is – biztosan tudnának valamit kezdeni ezzel az egésszel és a technikai felszereltségük is a legjobb az egész épületben.

Chanyeol nem hitte, hogy a feltevés, miszerint a gyilkosság egy rosszul sikerült nászéjszaka miatt történt, helyes lenne. Érezte a zsigereiben, hogy itt több lappang, mint ami elsőre látszik, ám tehetetlen volt a rendszerrel szemben. Amikor gondolatait megosztotta a különleges ügyosztály vezetőjével, főnökével, Lee Soo Mannal, ő sem tudott az ügyre megoldást: amíg más parancsot nem kapnak, ki kell maradniuk az ügyből.

Egy ideig még próbált puhatolózni más kollégáknál a talált nyomok után, hátha rájönne az eset miértjeire, de egyrészt a gyilkosságiak nem sok mindent mondhattak erről, másrészt pedig nem volt olyan vastag a bőr a képén, hogy hátráltassa az ügyet azzal, hogy belekontárkodik. Inkább legyűrte kíváncsiságát és végezte a saját dolgát, mint ahogy annak lennie kellett. Hamarosan feltételezései a feledés homályába vesztek és Park Chanyeol folytatta tovább eseményekkel dús életét.

Egy bizonyos napig.

                            *           

A különleges ügyosztálynál való munkájának egyetlen hátránya volt Chanyeol szerint: mégpedig, amikor ügy hiányában szembesülnie kell az elmaradott papírmunkával. Sajnos bevett és rossz szokása volt ennek az osztálynak az épületen belül, hogy a rengeteg terepmunka mellett a szükséges adminisztráció elfelejtődik, nem íródik meg, és ez olyan asztalokat eredményez az emeleten, mint perpillanatban a fiatal hadnagyé. Az asztalon a billentyűzet és az egér kivételével nem volt olyan pont, amit ne fedtek volna be papírok és mappák, amik megírásra vagy szignóra vártak. Chanyeol fáradtan vetődött le fekete forgószékébe és órájára ránézve csalódottan vette tudomásul, hogy tíz perc múlva lejár a munkaideje. Ennyi idő alatt pedig nem tud egyről a kettőre haladni.

A túlóra gondolatát a háta közepére sem kívánta, viszont tudta, hogyha végezni akar az óriási halom aktával, valamikor neki kell kezdenie, és lehetőleg minél hamarabb, hiszen sosem lehet tudni, mikor kell újra kimenni egy újabb ügy miatt. Chanyeol amúgy sem tudta, hogy az ilyen nyugalmas – majdhogynem uncsi – időszakokban mit kezdjen magával, akkor már inkább elfoglalja magát a papírokkal.

Így hát, amikor négy óra előtt egyetlen perccel Baekhyun beállított az irodájába és elhívta egy kicsit iszogatni, igaz nehezen, de nemet tudott mondani a kísértésnek és a pöttöm kolléga távozása után, kiropogtatta ízületeit és kedvenc tollát a kezébe ragadva nekilátott a munkának.

Körülbelül négy-öt óra tömény, megállás nélküli pötyögés és szignófirkálás után jutott el arra a pontra, hogyha nem vesz magához valamiféle koffeint és ételt, akkor elalszik a billentyűzetén. Bár fáradt volt, elégedettség töltötte el a jóval kisebb halom láttára a monitora mellett. Ha így halad, még éjfél előtt hazaérhet és az alvásidejéből sem veszít.

Beleborzolva szerteszét álló fürtjeibe, Chanyeol felállt és miután visszatért lábaiba az élet, elindult kávé után.

Mindenki tudta, hogy a bejáratnál lévő automata a legjobb választás, ha az ember rászorul egy kis ébresztésre, így Chanyeol rá sem pillantott a saját emeletén lévő gépre és egyenesen a lifthez sétált. A gépezet finom mozgása, ahogy levitte a földszintre kellemesen tovább ringatta, még álmosabbá téve a fiatal férfit; egészen nagy, mindig tágra nyitott mandulavágású szemei most álmosan húzódtak össze a fáradtságtól, mellőzve a környezetét – leszámítva persze az automatát. Chanyeol nem sokáig gondolkozott a választékon, és egy jó erős kávét kért magának, sok cukorral – a tejet kihagyva, ezzel is felébresztve magát. Amíg a gép dolgozott, az automata tetején lévő kis pohárból levett egy kavarópálcikát és ajkai közé tolva, gondolkodva rágcsálni kezdte.

Vajon van annyi ideje, hogy elmenjen valamiféle ételért, vagy rendeléshez folyamodjon? Pizza? Vagy az a tteokbeokki stand a sarkon? Nehéz döntés.

Még mielőtt azonban eldönthette volna, mivel is enyhítse korgó gyomrát, a kávé elkészült. Chanyeol már az illattól is majdnem felébredt, de igazából, ami megtette ezt, az az ügyeletes tiszt frusztrált, emelt hangja volt. Eddig nem is figyelte, de a kolléga egy fiatal nővel foglalkozott, aki kezeit tördelve állt a pult előtt, látszólag nagyon idegesen és szétszórtan. Chanyeolnak nem volt szokása a hallgatózás, de megállt lépéseiben a hall közepén és figyelni kezdte a kibontakozódó vitát.

-          Maga most szórakozik? – hallotta a tisztet. – Hölgyem, amit elmesélt, annak semmi értelme. Ez itt a rendőrség, nem a vicc helye.

-          É-Én komolyan mondtam… – Alig hallotta a nő halk, finom hangját. – Kérem!

-          Én is komolyan mondom azt, hogyha nem távozik, akkor hívom a biztonságiakat – mordult fel a férfi. – Nem várhatja el, hogy az időmet pazaroljam ilyen komolytalan ügyekre. Még hogy gyilkosság…

A fiatal nőn messziről is látszódott a kétségbeesés. Chanyeol esküdni mert volna rá, hogy ez komolyabb, mint aminek elsőre tűnik. A kavarópálcát a kávéjába ejtve, a pult irányába tartott, közben tovább hallgatva az egyre erősödő hangokat.

-          Kérem! Ez nem átverés, nem szórakozni jöttem ide!

-          Nem mondom még egyszer! Hölgyem, távozzon, vagy őrizetbe veszem!

A nő egy pillanatig habozott, majd meghajolt, és lehajtott fejjel indult meg a kijárat felé.

Talán ezért nem látta meg Chanyeolt, aki időközben bőven hallótávolságba ért és kérdő tekintettel fixírozta az ügyeletest, aki a biztonság kedvéért már értesítette az őröket. A fiatal hölgy véletlen Chanyeolba ütközött, akinek a kezében tartott kávéja részben az ingén landolt. A forró ital gyorsan ütött át a fehér anyagon és égető hője, ahogy bőréhez ért kicsalt egy szisszenést a férfiból. A nő erre már felkapta a fejét, Chanyeol pedig egy pillanatra levegő nélkül maradt.

A nő fekete, hosszú haja eddig függönyként takarta finom, gyengéd vonásokkal ívelt, hibátlannak tűnő porcelánarcát. Fiatalabbnak tűnt Chanyeolnál, és termetre sokkal kisebb volt: éppen ha a mellkasáig ért az apró teremtés, talán még Baekhyun is magasabb volt nála. Pisze orr, halványrózsaszín, pici ajkak. És fáradt, kialvatlan, de mégis szép szemek.

-          N-Nagyon sajnálom, nem figyeltem merre mentem! – szabadkozott a lány. – Nagyon megégette magát? A-Annyira ügyetlen vagyok, borzasztóan sajnálom, nem akartam –

Chanyeolnak már a nyelvén volt a megerősítés, hogy semmi baj sem történt, azonban a lány nem hagyta szóhoz jutni a bocsánatkéréseivel. A fiatal nő hangja egyre inkább meg-megcsuklott és hamarosan könnyek lepték el a szemét és sírni kezdett. Chanyeol tanácstalanul nézett rá az ügyeletesre és az időközben megjelent biztonságiakra, akik ugyancsak hasonló tekintettel fixírozták kettőjüket.

A lány arcát eltakarva sírt és csak sírt. Nem hangosan, nem zavart meg senkit, ám mégis: vállainak remegése és a halk szipogás elég volt ahhoz, hogy Chanyeol összes fáradtsága egy pillanat alatt elszálljon.

-          Segíthetek, kisasszony? – kérdezte óvatosan, de nem kapott választ.

Nem kellett egy rendőri diploma ahhoz, hogy megértse, hogy szerencsétlen teljesen kiborult – akárcsak Chanyeol kávéja – és ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. A fiatal rendőr szemeit jártatva kereste a megoldást az ügyre, mígnem az ügyeleteshez fordult.

-          Szabad a hatos szoba? – kérdezte határozottan, mire a tiszt bólintott.

-          Igen. De Park… Nem gondolja, hogy…

Chanyeol a kezét feltartva megvárta, amíg a férfi a kezébe hajítja a kulcscsomót és annak ki nem mondott kérdésére a biztonságiakat illetően nemet intett.

-          Elboldogulok – mondta, és már vissza is fordult a lányhoz.

Az állapota szegénynek nem változott, de Chanyeol találkozott már eleget sokkot kapott, kiborult áldozatokkal és hozzátartozókkal ahhoz, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő. Óvatosan érintette meg a vállainál a lányt és gondolatban nagyot sóhajtott az irodájában félbe maradt papírokra gondolva.

-          Jöjjön velem – mondta halványan mosolyogva, amikor a fiatal nő, igaz még mindig sokkosan, de engedett a gyengéd erőszaknak. – Mit szólna egy jó meleg teához?

                              *           

Nem tudom, miért kezdtem el egy olyan pitiáner dolgon sírni, amit egy egyszerű bocsánatkérés megoldott volna, és amit meg is tettem… de valahogy a könnyeim nem akartak elapadni és a gombóc nem akart eltűnni a torkomból. Teljesen autopilóta üzemmódban tengtem; nem tudtam ki és hova vezet, de egy tea tényleg jól hangzott.

Egészen addig nem hagytam abba a sírást, amíg nem adta a kezembe a bögrét, és a kamillatea illata el nem ért. Mikor köré akartam fonni mindkét tenyerem, előtte a férfi az egyikbe csúsztatott egy tablettát. Még mielőtt az aggodalmam kifejezhettem volna ezzel kapcsolatban, már mondta is, amire kíváncsi voltam.

-          Xanax – mondta halkan. – Segít, hogy egy kicsit lenyugodjon. De ha nem szeretne nyugtatót bevenni, van B-vitaminom is, annak garantáltan semmi mellékhatása. Bár tény, hogy a benzodiazepin gyorsabban hatna, de megértem, ha fenntartásai lennének az efféle gyógyszerek felé.

Az odafigyelése és a kedvessége nagyon meghatott. Remegő kézzel vettem be a pirulát, kortyoltam egy nagyot a teából és próbáltam a hüppögést abbahagyni. Kezdtem kínosan érezni magam, de a velem lévő férfi egyáltalán nem mutatta annak jelét, hogy zavarná a dolog. Mi több, leült mellém a kanapéra és óriási, meleg tenyerével körkörösen simogatni kezdte a hátam, ami miatt először kicsit kellemetlenül éreztem magam, de hamarosan nagyon jól esett az érintés. Nem is ismertük egymást, mégis: olyan biztonságban, jó kezekben voltam mellette, hogy meg sem tudtam volna mondani, mikor éreztem utoljára így. Csendben várta meg azt a pár percet, amíg lenyugszom; ezek után is csak az én szipogásom törte meg az iroda mozdulatlanságát.

-          Jobban érzi már magát? – szólalt meg egy idő múlva, finoman maga felé kényszerítve.

Felemelve tekintetemet a bögrét tartó kezeimről, először nézhettem meg igazán, kivel is állok szemben. Az egész férfi lénye maga volt a melegség számomra, ehhez tudtam volna hasonlítani. Magas volt, ezt már korábban tapasztaltam; eszméletlen magas, mégis izmos termetű. Sötétbarna, játékosan szerteálló hajtincsek koronázták, közülük kibukkanó, kissé elálló, hegyes fülekkel. Férfias, de mégis finom arca vastag ajkaknak és egy gyönyörűen ívelt, elképzelhetetlenül meleg és barna szempárnak adott otthont, amiben egyszerűen ott ragadtam. A hangja pedig eszméletlen mély volt, és nagyon kedves.

-          Igen – leheltem. – Nagyon köszönöm. Nem tudom, hogy miért borultam ennyire ki.

Szinte sajnáltam, amikor abbahagyta a köröket a hátamon és elvette a kezét. Hiányzott a melegsége. Máris olyan hidegnek tűnt az iroda nélküle.

-          Nem tesz semmit – mosolyodott el halványan. – Bárkivel megesik. Esetleg kér még egy kis teát?

-          Jól esne, köszönöm.

Elkérte a bögrémet és felállt, hogy elkészítse nekem; mindez lehetőséget adott, hogy tovább vizslassam. Tényleg magas volt, a végtagjai pedig túl hosszúak – néha úgy tűnt, saját magát akadályozza velük, de mindenképpen aranyos látvány volt, ahogy kicsit ügyetlenül mozog, tesz-vesz. Régen éreztem ennyire jól és félelem nélkül valaki társaságában.

Amikor visszaadta a kezembe a teli bögrét, ismét ránk borult a csend, de a fejemben közben cikáztak a különféle gondolatok. Egyrészt a személyével kapcsolatban: ki ő, miért ilyen kedves és vajon mit gondol rólam? Mennyit hallott az egész ügyből? Mikor fog rákérdezni, hogy mi volt ez az egész az ügyeletes tiszttel?

De nem úgy tűnt, hogy bármikor meg akarna szólalni. Csak ült mellettem a kanapén és meg sem nyikkant. Teljesen nyugodt volt. Gondoltam megelőzöm az elkerülhetetlent.

-          Nem akarja tudni, hogy mi volt az a szóváltás a kollégájával? – kérdeztem nagyot nyelve, feldobva a labdát.

Kíváncsi voltam, mit reagál, de nem is akartam azt, hogy el kelljen mindent meséljek. Lehet, hogy ugyanazt a reakciót kapnám, mint attól a rendőrtől. A bögrémbe rejtettem arcomat, és vártam, hogy mit fog mondani.

-          Akarja, hogy tudjam? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, majd arcomat látva megértően elmosolyodott. – Nézze, nem fogom erőltetni a dolgot, ha ettől fél és nem is kell magyarázkodnia. Mindazonáltal úgy gondolom, hogyha segítséget akar, akkor ahhoz előbb kérnie kell. Ha felkereste a rendőrséget, akkor komoly lehet az ügy.

Lecsapta, és méghozzá tökéletesen a labdát. Bölcs volt és racionális. Tényleg nem jöttem volna el, ha nem az utolsó esélyemnek gondoltam volna ezt a helyet.

-          Maga rendőr? – böktem ki hirtelen, mire biccentett.

-          Park Chanyeol hadnagy a Szöuli Rendőrkapitányság különleges osztályáról – darálta egy aranyos mosoly és szalutálás mellett. – Állok szolgálatára, kisasszony.

Látszott, hogy csak azért csinálta a műsort, hogy jobb kedvre derítsen és működött is a dolog, mivel sok idő óta először kicsalt belőlem egy – ugyan kicsi – de igazi mosolyt. Ezt ő is hasonló gesztussal viszonozta, és meg kell, hogy mondjam, reklámba illő volt.

-          Choi Areumnek hívnak – mutatkoztam be én is és kisebb gondolkozás után egy halk koppanással az asztalra raktam a bögrémet. – És azért kerestem fel a rendőrséget, mert egyszerűen már tanácstalan vagyok. A kollégájának azt hiszem nem a megfelelő módon prezentáltam az aggodalmaimat, ezért hihette azt, hogy csak tréfálkozok. Holott szó sincs ilyesmiről.

A férfi arca egyből komolyra fordult, akárcsak a beszélgetés és megértően biccentett.

-          Bármiről is van szó, kisasszony, ne tartsa magában – mondta halkan. – Biztosíthatom, hogy azon leszek, hogy segítsek önnek.

Várakozásteljes pillantást vetett rám. Szóval ez az a pont, ahol el kéne kezdenem mesélni a dolgot. De mégis honnan? Mit kellene mondjak? Nagyot nyeltem és egy sóhajjal kijelentettem – kicsit átfogalmazva ugyan – a félelmemet.

-          Azért jöttem ide, mert… azt hiszem, valaki meg akar ölni – suttogtam.

Láttam, ahogy elkomorul és összeráncolja a homlokát. Szerintem nem erre számított.

-          Mondja el kérem, ezt miből gondolja.

-          Hosszú történet – sóhajtottam, de ő mindössze legyintett és megtámasztotta magát a kanapén.

-          Már régen lejárt a munkaidőm, nem számít.

-           

Gyorsan összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam nagy vonalakban vázolni a dolgot. Először is a reakciójára és a véleményére voltam kíváncsi az üggyel kapcsolatban, a részletekbe később is ráérek belemenni, ha tényleg látom, hogy komolyan vesz. Bár az alatt a pár perc alatt, amióta ismerem azt szűrtem le, hogy ő nem fog kiküldeni az épületből. Sőt.

-          Körülbelül három hónapja kezdődött – motyogtam. – Egy üzenetet kaptam este egy ismeretlen számról, ami az óta rendszeressé vált. Nem tudom, ki az illető, de férfi és… nagyon furcsa. Ajándékokat küldött nekem és küld még ma is, de egyre ijesztőbb az egész.

-          Megpróbálta elutasítani? És mit ért azon, hogy… furcsa?

-          Természetesen – sóhajtottam. – SMS-ben is, de valahogy… nem akarja megérteni a dolgot. Azért furcsa a viselkedése, mivel… üzenetben nem igazán kommunikál velem, csak amennyire szükséges. Van, amikor kérdezek tőle valamit, és nem válaszol. Pedig azt hittem, azt akarja, hogy beszéljek vele, hiszen megkérdezi például, hogy vagyok, de ő nem válaszol… Viszont a virágcsokrok, amiket küld nekem, nagyon beszédesek.

Láttam az arcán az értetlenséget, és csak remélni mertem, hogy nem fog hülyének nézni teljesen. Pedig még szinte nem is mondtam semmit.

-          Tudja, én egy virágüzletben dolgozom – magyaráztam neki – és pontosan ezért tudom, hogy mit jelentenek az egyes növények, ez ebben a szakmában fontos.

-          Értem – mormogta. – Milyen virágokat küldött eddig önnek?

Felemeltem a kezem és azzal számoltam, remélve, hogy nem hagyok ki semmit.

-          Sárga tulipánt küldött először, aztán hibiszkuszt. Egy ideig vörös rózsát, rengeteget. Aztán búzavirágot, mire én egy csíkos szegfűvel válaszoltam. Ezután ismét rózsákat küldött. Aztán egy nárcisz, amit az ambrózia miatt küldött, amit viseltem. És ma is küldött valamit.

Az arcán zavar tükröződött, mire leesett, mennyire abszurdnak és jelentéktelennek tűnik az egész. Nem mindenki érti a virágok nyelvét, talán ezért is nem vettek komolyan korábban. Így sorban elkezdtem magyarázni neki az üzeneteket.

-          A sárga tulipánnal jelezte, hogy reménytelenül szerelmes belém – kezdtem. – A hibiszkusszal a szépségemet dicsérte, a vörös rózsa a szerelmét jelenti, amit én elutasítottam a szegfűvel. Ezután tovább bombázott az érzéseivel.

A hadnagy elgondolkozva bólogatott.

-          És a nárcisz és az amb… amb-

-          Ambrózia – segítettem ki. – A nárciszt egy csomagban küldte egy ígéretgyűrűvel, a jelentése pedig a bizonytalanság, az új kezdet. Ezt azután küldte, amikor a boltban véletlen egy ambróziát tűztem a hajamba, amit ő úgy értelmezett, hogy elfogadom az érzéseit, holott nem erről van szó! És azóta folyamatosan lila tulipánokat küldött, hogy a szerelmünk örök, de ma küldött egy fehér krizantémot, ami annyira hirtelen volt és megijedtem és nem tudtam mit csináljak és –

A meleg kéz a vállamon egy pillanat alatt lenyugtatott és észrevettem, hogy megint kezdek ideges lenni. Chanyeol elmosolyodott.

-          Mit jelent a fehér krizantém?

-          Ha egy szóval akarom kifejezni, akkor halált – suttogtam.

Éreztem, ahogy megrezzen a keze a vállamon. Meglepődött.

-          Ez biztos? – kérdezte óvatosan. – Nem lehet, hogy csak… félreértelmezte a dolgot?

Szigorúan néztem a szemei közé, mert nem tetszett, hogy kételkedik a tudásomban. Ez a szakterületem.

-          Nézze, hadnagy – mondtam kissé fagyosabban, mint szerettem volna. – A keleti gyászszertartásoknál olyan virágokat érdemes küldeni a családnak, amik az alkalomhoz illhetnek. Ilyenek például a fehér virágok, a lótusz, a liliom és az orchidea, de ezeknek más jelentése is van, ami nem a gyászhoz kapcsolódik. Temetésre leginkább fehér krizantémot szoktak kérni, és bár biztosan volt ennek a virágnak is jelentése korábban, mára mindenki a temetéssel, halállal asszociálja. Nem gondolnám, hogy félreértelmeztem.

A rendőr felsóhajtott és biccentett.

-          Értem – motyogta. – Ne haragudjon, csak… reméltem, hogy nincs igaza. Akarja hallani az én véleményemet? Amit idáig elmondott, az egy nagyon ragaszkodó, és nem teljesen ép zaklatóra utal, de semmi több. Sajnos addig a rendőrség sem tud semmit kezdeni a helyzettel, amíg nem történik agresszív viselkedés önnel szemben és eddig erre nem volt példa, ugye? És ahogy elnézem, egy szimpla krizantém nem lenne elég ahhoz, hogy önt megrémítsék. Miért fél?

Ennyi idő alatt kiismert volna? Teljesen igaza van. Nem túl sok minden képes felborzolni a kedélyeimet, főleg nem annyira, hogy ne próbáljak meg először magam foglalkozni az üggyel és a rendőrséghez fussak.  

-          Igazából csak gyanakszom – tördeltem a kezeimet, de a pillantása erőt adott ahhoz, hogy folytassam. – A hírekben hallottam arról a lányról… tudja, akit megöltek abban a parkban. A menyasszony. Tudja, milyen virágcsokra volt?

A hadnagy arcán átfutott a felismerés és tágra nyílt szemmel nézett rám. Kezdte kapisgálni a dolgot.

-          Fehér krizantém – suttogta, mire bólintottam. – Említette, hogy ajándékokat is kapott tőle, mik voltak azok?

-          Már említettem az ígéretgyűrűt – sóhajtottam – de ezen kívül eddig kaptam egy cipőt, egy pár fehér kesztyűt és egy… fátylat. Ez és a virágok, amivel mindenképp azt üzeni nekem, hogy el akar venni feleségül. Ezért jöttem ide.

Éreztem, ahogy a gombóc a torkomban egyre feljebb vándorol, ahogy egyre idegesebb lettem. A csend és a reakció hiánya teljesen megőrjített. Kimondva így a dolgokat egyáltalán nem biztos, hogy bárki komolyan venne, ezt most már belátom. De ettől még a probléma jelen volt.

-          Kérem – nyeltem le a könnyeimet, és bár nagyon nem volt ínyemre, engedtem, hogy megmutassam, mit is érzek. – Nem tudom, hogy mit akar tőlem és, hogy mit készül tenni, de nagyon félek… Úgy érzem, hogy állandóan követ, fotókat küldött rólam és mindenhol ott van, lehet, hogy azt is látta, hogy –

A meleg kezek a vállamon ismét segítettek lenyugodni, de ettől független a szívem félelmében még ki-kihagyott pár ütemet. A hadnagy komolyan nézett a szemembe, de a melegség abban a szempárban ellazított.

-          Ne aggódjon – mondta határozottan. – Mindent értek. Jól tette, hogy felkereste a rendőrséget. Segítünk magán.

-          Biztos?

Tartottam attól, hogy más nem veszi komolyan a kis történetemet, nem úgy, mint ez a kedves rendőr. Vajon más is úgy látja majd az összefüggést a két ügy között, ahogy én?

Észre sem vettem, hogy a férfi elém guggolt, csak amikor ujjaival arra kényszerített finoman, hogy felemeljem az államat és ránézzek. Szembogarai erőt öntöttek belém.

-          A szavamat adom, kisasszony – biccentett és én úgy éreztem, hogy a többhónapos súlyból a vállaimon legördül egy igazán apró, de mégis jelentős darab.