Első fejezet

A sűrűn elhelyezett lámpák fénye megvilágította az utca minden egyes szegletét, mégis – nem éreztem magam biztonságban. Már jó ideje nem. Minden második lépésnél körbeforgattam a fejem, hogy követ-e valaki, és mocorgásom zajától saját magam ijesztettem halálra, de legalább ez csak én voltam és nem más.

Az utóbbi időben éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a paranoia, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valaki követ. Éreztem a tekintetet magamon az utcán, a kávézóban, ahova mindig járok, Han néni virágüzletében, amikor kint rendezgetem a virágokat. Néhányszor annyira biztos vagyok magamban, hogy figyelnek, hogy tudatosan keresem azt a tekintetet, amelyik folyton kísér. Másszor pedig engedek az emberek véleményének, akik azt mondják, hogy csak képzelem az egészet, és ideje lenne kipihennem azt a stresszt, ami az utóbbi időben rám rakódott.

Persze azt senki sem tudta, miért is pattog körülöttem a levegő a feszültségtől. Senkinek sem árultam el, mi történik velem. Hogy amióta megkaptam azt az sms-t, egyre kevesebbet és kevesebbet alszom; az állandó bizonytalanság, hogy vajon mi vár majd aznap este a postaládámban, az üzenetrögzítőmön, és tizenegy óra hat perckor a telefonomon.

Óráknak tűnő pillanatok után megláttam az épületkomplexumot és óhatatlanul kiszaladt egy halk sóhaj a számon a megkönnyebbüléstől. Se perc alatt már üthettem is be a kódot, az épület zárja pedig hangos sípolással engedett. Még utoljára körbenézve a csendes utcán hagytam, hogy az ajtó bezáródjon mögöttem.

A liftbe lépve megnyomtam a tízes számot, és amíg türelmesen vártam, hogy felvigyen a lakásomig, előszedtem a kulcsaimat. A kihúzott csomóba egy papírfecni is keveredett, valószínűleg a táskám mélyéről, aminek a látványára megmerevedett a kezem a levegőben.

Egy olyan cetli volt, tőle.

Még a legelsők egyike. Emlékszem, mennyire meglepődtem, mikor az egyetem portása odahívott magához és átadta a pár szál szépen becsomagolt sárga tulipánt, amit nekem szánt valaki. A csoporttársaim szinte megvesztek az ismeretlen romantikus vonalától és a cetlitől, ami a tulipánok közt volt:

Virágot a virágnak! Olyan jó illatúak ezek a tulipánok, akárcsak te.

Visszalöktem a fecnit a táskámba, ahogy kinyílt a liftajtó. A megfelelő kulcsot előkeresgélve balra indultam az otthonom felé, amikor is majdnem felbuktam egy kisebb dobozban a küszöböm előtt. Gyanakodva emeltem fel a földről. Súlyra viszonylag könnyű volt és a csomagoláson kívül semmit nem láttam rajta, ami elárulhatta volna, kitől van. Nagyot nyelve beléptem a lakásba és gondosan bezártam mindent magam után, ahogy újabban szoktam. A háttérben hallottam a kissé sértődött nyávogást, de jelenleg nem tudtam rá figyelni, csak a doboz érdekelt. A kanapéra huppanva magam elé tettem a kávézóasztalra és az ott lévő ollóval felvágtam mindenütt a ragasztást. Akkurátusan, szépen volt becsomagolva, szinte vétek volt megsérteni a papírt, de muszáj volt megtennem ahhoz, hogy lássam, mi lapul a dobozban. Széthajtogattam a füleket, arrébb sepertem a benne lévő csomagolópapírt és lefagytam.

Képek.

Rengeteg kép és mind rólam. Amikor a barátaimmal sétáltam. Amikor egyedül kiültem a parkba levegőzni a lakás előtt. Képek rólam Han nénivel, a vásárlókkal, amikor megszagoltam egy gyönyörű liliomot.

Egy egész sorozat volt rólam, amint fehérneműben elsétálok az ablakom előtt, és amit nagy valószínűséggel a szomszédos épületből kaphattak le. Azonnal odaugrottam a függönyökhöz és behúztam.

Visszaülve helyemre, tovább nézegettem a többtucat fényképet, magam elé rakosgatva őket egyenként az asztalra és próbáltam nem halálra rémülni, kevés sikerrel. A kezemben lévő fotócsomag elfogyása után újra vakon a dobozba nyúltam újabbakért, mígnem teljesen elfogytak és másba ütközött az ujjam. Lassan emeltem ki a kezem a dobozból és reméltem, hogy nem ér több kellemetlen meglepetés. De tévedtem. Láttam, hogy a zöld szárat tartó kezem remegni kezd, a fehér szirmok finom susogását is hallani lehetett a csöndben, ami beállt a lakásban.

Fehér krizantém.

Úgy dobtam el a növényt, mintha mérgező lenne vagy megszúrt volna és remegő lábakkal kezdtem el távolodni a kis asztalkától. A hozzátűzött papírt el se akartam olvasni, hiszen tudtam mit jelent.

Egy percet sem habozva, azonnal kinyitottam a zárakat és telefonommal a kezemben kiszaladtam a lakásból.

3 hónappal korábban

-          Halihó, megjöttem!

-          Meow.

Nem tudom, miért köszönök minden nap így, hiszen egyedül élek – de megszokásból, azt hiszem. Régen, amikor még a szüleim házát nevezhettem otthonnak, ez volt az elvárt; egy olyan szokás, amit még most, évekkel később sem tudtam levakarni magamról. Ez eszembe juttatja, mennyire hiányzik, hogy várjon valaki otthon. Mikor gimnázium után felköltöztem a nagyvárosba vidékről, el se tudtam képzelni, hogy fogom majd kibírni egymagam ebben a szürke panelrengetegben. Aztán annyira megszoktam az ittlétet, hogy majdnem elfelejtettem a kisvárost, ahonnan jöttem és ahová csak nagyobb ünnepekre térek vissza anya szerető ölelésébe és a finom főztje mellé. Apa már régóta máshol találta meg a boldogságát, így nem érint érzékenyen, ha egy évben csak kétszer hallom a hangját: az ő és az én születésnapomon. Viszont ilyenkor eszembe jut anya és hiányzik. Talán ideje lenne felhívnom…

-          Meow.

Szinte láttam magam előtt, ahogy kikéri magának, hogy kifelejtettem őt a számításból. De embereket számolva tényleg egyedül éltem, ez az igazság. Egy macska más tészta. Felnyalábolva a szürke szőrgombócot a lakásom padlójáról, szokásos rituálénk részeként összeütöttük a homlokunkat, miután megtalálta a tappancsaival a már begyakorolt, stabil támaszpontokat a mellkasomon. Halványzöld szemeibe pillantva láttam a szeretet fényeit megcsillanni – ez, vagy pedig félreértelmeztem a dolgot és csak azért örült, mert a jelenlétem a vacsorát is jelentette. Ezt sose tudtam eldönteni.

-          Neked is szia – pusziltam a bundájába üdvözlésként és karomban tartva tovább léptem az előtérből a nappaliba.

Momo – így hívják brit kék lakótársamat – már tudva a menetrendet, leugrott rólam és türelmesen megvárta, amíg ledobálom a cuccaim és a hideg ellen felvett rétegeim egy részét, csak utána kezdett el pesztrálni és a lábam alatt lenni.

Közös esti programunk első felvonását jelentette a vacsorám megfőzése, Momo ehhez pedig mindig lelkesen asszisztált – persze csak azért, mert így kikunyerálhatott pár falat húst tőlem előételként. Ma este egy egyszerű csirkesültes salátát akartam összedobni, lévén, hogy semmi kedvem és erőm nem volt nehezebbet kreálni, de Momo nem panaszkodott. A csirkemellek darabolása közben úgy fixírozott a konyhapultról, hogy kénytelen-kelletlen odanyújtottam neki pár húscafatot, amiről saját magamnak azt hazudtam, hogy „amúgy is levágtam volna”. A saját részem elkészítése után – körülbelül húsz perc múlva – Momonak is feltálaltam kedvenc tálkájában az ennivalóját és leültem a kanapémra tévézni. Miután pillanatok alatt kivégezte az alutasak tartalmát, az ölembe kuporodva kezdte bámulni ő is a televízió villódzó fényeit.

Megnéztem az esti híradót, majd a különböző csatornákon adott romantikus sorozatok közül kiválasztottam egyet, ami első látásra szimpatikus volt és reméltem, hogy nem egy szappanoperát fogtam ki, teli drámával. A túl bonyolult, konfliktusokkal teli képsorokat soha sem szerettem, nem voltam képes felfogni, hogy tudnak a producerek annyi fordulattal előállni és az emberek hogyhogy nem fáradnak bele. Az én életemben mindig is az egyszerűség volt a mérvadó, mindenben.

Az üres tányérom elmosogatása és egy kiadós zuhany után elhagytam a nappalit, Momo-t magára hagyva a sötétben. Hálószobámban szigorúan bevetett franciaágyamról áthelyeztem a párnákat a fotelomra, majd megágyaztam és bebújtam a takaró ölelésébe. Éjjeli szekrényemen fekvő mobilomat a kezembe fogva átgörgettem még az emaileimet és a Facebookom.

Egy hirtelen csilingelő hang után megremegett az ágy és tudtam, hogy Momo őfensége megérkezett – ez jelezte az alvásidőt. Takarómat fellibbentve hagytam, hogy felkússzon a lábaim mellett haladva egészen a párnámig, és ott elvackolja magát. Csak ezután raktam a telefont vissza magam mellé és tettem el magamat másnapra.

Hogy történt-e valami érdekes aznap? Nem, semmi. Egy átlagos nap volt, mint mindig. De én ezt sose bántam. A folytonosság, és a rendszer olyan biztonságot, támaszt adott nekem a napjaimban, amit egy embertől sem kaptam meg. A barátok jönnek és mennek, a család is szétszakadhat, mint ahogy nálunk is történt, a párkapcsolatokról meg ne is beszéljünk.

Egyszóval jól van ez így, köszönöm a ki nem mondott kérdéseket. Teljesen rendben vagyunk így ketten: én és az unalmas, de biztos életem.

 *

                                 

 Az a nap is úgy indult, mint az összes többi.

Hajnalban Momo a fülembe nyávogta kérését, hogy adjak neki reggelit, amit jó szolgaként meg is tettem – igaz, félig még aludtam -, aztán visszaájultam az ágyamba, hogy még elkapjam az álommanót pár órácskára.

Pontban fél hétkor kinyomtam az ébresztőm, lezuhanyoztam magamról a rám ragadt álmosságot, felöltöztem és nekiálltam reggelit készíteni magamnak, ami két szelet vajas-lekváros pirítósból, egy pohár narancsléből és egy joghurtból állt. Evés közben átlapoztam a jegyzeteimet az aznapi órákra és próbáltam távol tartani Momo-t a tányéromtól több, illetve kevesebb sikerrel.

Hét óra előtt még leellenőriztem a beidőzített macskaetetőt, és az itatót, csak utána indultam ki nyugodt lépésekkel az emeletes ház előtti buszmegállóba, ahonnan a megfelelő járat pontosan nyolc óra előtt tizenöt perccel rak ki az egyetem előtt.

Utolsó éves hallgatóként kereskedelmet tanultam; egyik nagy vágyam volt, hogy saját virágüzletet nyithassak és azt kedvem szerint vezethessem. Korábban elvégeztem különböző virágkötői, kertészeti tanfolyamokat és már csak ez volt hátra az álmaim beteljesüléséhez. Persze, még hosszú út áll előttem addig, amíg megnyitom majd a kis virágboltom, de optimista vagyok.  

Mint mindig, most is a leghátsó padsorban foglalok helyet és kikészítem a könyveim és a füzeteim, nyolc órakor kereken pedig megkezdődik az előadás.

                             *           

Han néni virágüzletére teljesen véletlen találtam rá, körülbelül egy évvel ezelőtt, bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ott fogok dolgozni. Aznapra éppen végeztem az óráimmal és hazafelé sétáltam, amikor megláttam a kis üzletet, cégérén a Blossom névvel. Takaros bolt volt és otthonos és nem tudtam megállni, hogy be ne tévedjek. Az első körülnézés után már tudtam, hogy virágcsokor nélkül innen nem fogok távozni. A pult mögött álló egyetlen eladóval – akiben Han nénit ismertem meg – nagyon jól megértettük egymást, a bolt hangulata pedig egyszerűen elvarázsolt.

Ezért jártam vissza majdnem minden héten egy órácskára beszélgetni, ami később délutáni teázásokba és a részemről segítkezésbe torkollott, amíg egyszer Han néni felajánlotta a lehetőséget, hogy dolgozzak nála, hiszen amúgy is kisegítőt keresett már egy ideje. Azóta én vezettem a boltot minden délután, Han néni pedig kényelmesen el tudta intézni ügyes-bajos dolgait a városban.

Miután leváltottam főnökömet és elköszöntünk egymástól, munkához is láttam. Május volt: a pünközsdi rózsák, a tátikák, a tulipánok és a fréziák hónapja, meg még ezernyi gyönyörű virágé. A tavasz az egyik legkedvesebb évszakom, és ekkor volt a legszebb a bolt kirakata is, amiért mindig én feleltem. A bolt hátsó feléből előhoztam azokat a dobozokat, amikben a nekem kellő virágok tündököltek és elkezdtem kirakni őket az üvegablak mögé, időnként megigazítva pár bimbót és szirmot, hogy minden tökéletes legyen. A kellemes virágillat áthatotta mindenem, és ez mindig emlékeztetett rá, miért is szerettem annyira a növényeket. Talán a tiszta szépségük, vagy a tény babonázott meg, hogy a legrosszabb időjárást is képesek túlélni és idővel újra virágzanak. Mindig is ilyen szerettem volna lenni emberként.

Munkámból az ajtó felett elhelyezett csengő csilingelése zökkentett ki. Enyhén nedves kezeimet kötényembe törölve átlépdeltem a ládákon és pillanatok alatt a pult mögött teremtem, hogy egy halvány mosollyal köszöntsem az újabb vásárlót.

A körülbelül velem egykorú srác szemmel láthatóan zavarban volt; egyik kezével barna haját birizgálta a tarkóján. Valahogyan az egész testtartása azt tükrözte, hogy nem igazán szeretne a boltban lenni.

-          Umm… Virágokat adsz el… ugye?

A hangja kellemes mélységű volt; arcán pillanatok alatt enyhe pír ütött ki, mikor rájött, mennyire értelmetlen kérdést tett fel, egy virágboltban. Próbálva visszatartani a mosolyomat, teljes komolysággal bólintottam és körbemutattam.

-          Így van. Van bármi, amiben segíthetek? – kérdeztem segítőkészen.

Reméltem, hogy legalább van elképzelése arról, mit is szeretne.

-          Hát… Uhm… Kellene egy csokor virág… igen.

Zavarában ismét barna tincsei között futtatta ujjait, ami felettébb puhának tűnt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam aranyosnak a cselekvést.

-          Egy eseményre lesz vagy valaki másnak? – tettem fel a következő segítő kérdést, remélve, hogy a vásárlóm most már ki tudja nyögni, mit szeretne, mert lassan nekem is szenvedés volt nézni a kínlódását.

-          Egy lánynak – biccentett. – Ma van a születésnapja és szeretnék neki virágot adni. Tudnál esetleg segíteni?

Teljesen felesleges volt azokkal az aranyos bociszemekkel kérlelnie, ez a munkám, e nélkül is megtettem volna!

Nagyot nyelve egy pillanatra lenéztem a pulton lévő kezeimre, amíg összeszedtem a gondolataim, majd mosolyogva ránéztem.

-          Készíthetnék neki egy liliomcsokrot – ajánlottam fel. – Mivel ez a májusi születésűek virága.

Egy kicsit nyugtalanító volt, amilyen intenzitással nézett rám, miközben beszéltem és hogy nem vette le a szemét rólam, de hamar leráztam az érzést.

-          Ez jól hangzik! – mondta a srác nagyobb lelkesedéssel, mint azt a szituáció megkövetelte volna.

Biccentve egyet, kiléptem a pult mögül és a bolt hátsó felébe indultam a virágokért. A srác kissé elveszettnek tűnt, hogy egyedül hagyom, de igyekeztem megnyugtatni.

-          Pár perc, amíg összerakom a csokrot, addig nyugodtan nézzen szét, ha gondolja.

Csak remélni mertem, hogy nem lesz szem előtt, amíg dolgozom. Eléggé elvenné a figyelmem a jóképű arcával…

Hátul kiválasztottam a ládából a legszebb rózsaszín liliomokat és miután egyenesre, és egy méretűre vágtam az összes szárat, egy halványzöld szalaggal kötöttem össze őket. Hozzá illőnek egy fehér és rózsaszín színátmenetes papírt találtam, amelyet fehér organzával rögzítettem és egy rákötött masnival. Körbeforgatva a kezemben a csokrot, még pár helyen igazítottam a virágokon, hogy tökéletes legyen.

Éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor előbb egy óriási tüsszentést, majd csattanást hallottam, ami a legnagyobb valószínűséggel egy váza hangja volt. Azonnal előre jöttem, hogy megtudjam, mégis mi volt a hangzavar.

-          Nagyon sajnálom! – szabadkozott a srác, még mindig az orrát törölve.

Az egyik, majdnem a pult mögött álló váza darabokban hevert, a benne lévő virágokkal a földön. A szétloccsant vízről nem is vettem tudomást. Sóhajtva átléptem a káoszon a pultba és vásárlóm felé fordítottam a csokrot.

-          Semmi baj – ráztam meg a fejem – bárkivel megesik. Megfelel így a csokor?

-          Tökéletes. De… biztos, hogy nem baj? – kérdezte aggódva a váza maradványaira pillantva. – Elég drágának néz ki.

Válasz helyett csak beütöttem a gépbe a csokor árát és mindössze csak azt kértem el. Ha tudná hány cserepet és vázát törtünk már el Han nénivel véletlen… Semmiség.

-          Hagyja csak – legyintettem és elmosolyodtam. – Remélem, tetszeni fog a lánynak a csokor.

-          Biztosan – mosolyodott el. – Nagyon köszönöm a segítséget!

Perceken belül, még pár bocsánatkérés és köszönet után újra csilingelt az ajtó, mikor kilépett.

A boltban beálló csöndben nagyot sóhajtottam és nekiláttam feltakarítani a romhalmazt, még mielőtt valaki belelépne. Az üvegdarabok szedegetése közben a jóképű srácra gondoltam és – a valószínűleg ugyancsak szép – barátnőjére, aki megkapja azokat a mesés liliomokat. Amióta csak virágokkal foglalkozom, még sose kaptam egyetlen csokrot sem, soha senkitől. Gyakran gondolkoztam azon, vajon mikor kapom meg az első összeállításom. Vajon milyen virágok lesznek benne? Milyen színvilág övezi majd? És a legfontosabb: kitől fogom kapni?

          *           

Ezután a nap további része eseménytelenül telt. Záróra előtt Han néni átvette a boltot és a cuccaim összepakolása után hazaindultam.

Otthon, vacsora közben még jó párszor elkalandoztam vázagyilkos vásárlóm és barátnője felé, de utána találtam a tévében egy egészen érdekes filmet, ami lekötötte további gondolataimat. Na, meg persze Momo, aki folyamatosan követelte a törődést.

A szokásosnál később tértem nyugovóra, mivel még a film után egy kicsit tanulnom is kellett másnapra, így tíz óra helyett volt már este tizenegy is, mire lehajtottam a fejemet a párnámra. Viszont épphogy csak elhelyezkedett Momo rajtam, amikor megrezzent a telefonom az éjjeliszekrényen.

Fura volt. Sohasem kaptam üzenetet senkitől ennyire későn.

Feloldás után rögtön meg is néztem, ki lehetett az. Legelőször anyára gondoltam, majd apára, de egyikük sem szokott sms-t küldeni. Főleg nem este tizenegy óra hat perckor. Az üzenet ismeretlen számról jött, és mindössze három szót taglalt:

Night night, darling – jó éjt, kedves. 

Egy pillanatig zavarodottan néztem a képernyőre, majd nagyot sóhajtottam és lezártam a telefonom. Biztosan tévesen az én számomra küldte az üzenetet – gondoltam álmosan és perceken belül már szuszogtam is.

Akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem.

  

A történet

Choi Areum élete - ha nem is unalmasnak, de - teljesen átlagosnak mondható. Délelőtt egyetemre jár, délutántól kora estig pedig egy virágboltban dolgozik félállásban, ahonnan hazaérve, szöuli kis lakásában macskája, Momo várja gondoskodását hűségesen. 24 évesen egyedül, csendesen éli mindennapjait, de ő ezt nem is szeretné másképp.

Egy nap azonban minden megváltozik. Egy tavaszi éjszakán pontosan tizenegy óra hat perckor, amikor is Areum hulla fáradtan már csak be akar ájulni az ágyába, egy ismeretlen személytől sms-t kap.

Ezután egyre nagyobb furcsaságok történnek: különös hívások és hangüzenetek, virágok és ajándékok várják az egyetemen, a munkahelyén, majd a küszöbén és persze újabb sms-ek.

Ahogy telnek a napok, Areum egyre biztosabb benne, hogy az ismerősei által „titkos hódolónak” keresztelt személy figyelme egyáltalán nem jelent jót számára.

Vajon mit hoz a következő tizenegy óra hat perckor elküldött üzenet?

*

Park Chanyeol fiatal ugyan, de bármelyik kollégáját kérdeznék meg a kapitányságon, mindenki azt mondaná, hogy a kölyök erre a pályára termett. Gyors reflexeivel, kiváló pontosságú lövéseivel és eszével már az akadémián is kitűnt a többi újonc közül, így nem meglepő, hogy tárt karokkal fogadta már több mint hat éve a különleges ügyosztály.

Napjai mozgalmasan telnek: mindig terepen van, mindig egy ügyön dolgozik, sohasem unatkozik. Majdhogynem többet alszik a kocsijában, vagy a kapitányságon, mint a saját lakásában. Imádja a munkáját, és mivel már sok mindent látott, úgy érzi, nem lepődhet meg semmin.

Mígnem, egy túlórákkal megtoldott estén, amikor kávéért indul a bejárathoz közeli automatához, egy zaklatott lányba ütközik a kapitányságon, aki kezeit tördelve próbálja bizonygatni az ügyeletes rendőrtisztnek, hogy meg akarják ölni.

Chanyeol élete mindössze két szóval fordul fel.

„Segíthetek, kisasszony?”