Ötödik fejezet

Elgondolkozva gyűrögettem annak a kockás takarónak a szélét, amit a segítőkész hadnagy, Chanyeol a vállamra terített, mielőtt elnézést kért és kiment telefonálni. A Xanax tényleg működni látszott, mivel odabent egyfajta üres nyugodtság ölelte körbe a szívemet, amit a gyógyszer erőltetett rám. A fejemben még mindig furcsa zaklatóm körül cikáztak a gondolatok, azonban most mintha érzelmileg nem érintett volna meg a dolog. Talán a miatt is, hogy végre elmondtam valakinek a teljes történetet, hazugságoktól és köntörfalazásoktól mentesen.

Határozottan könnyebb voltam. Úgy éreztem, hogy van remény, van fény az alagút végén és a félelmem is hátrébb szorult. Nem tűnt el, az agyam hátsó részében lappangott, de csökkent. Köszönhetően annak a férfinak.

Az említett nyurga alakra vándorolt a szemem, átbámulva az iroda redőnyén, és kortyoltam egyet a lassan kihűlő kamillateámból. A fiatal rendőr telefonjával a fülén járkált a folyosón, komor arccal magyarázva valakinek, de amikor elkapta a pillantásom, tekintete felengedett és finoman elmosolyodott. Hamarosan befejezte a hívást, és belépett a helyiségbe, majd letelepedett mellém. Kíváncsian meredtem rá, míg ő elrakta telefonját a zsebébe.

    -          Szeretném, ha először is tisztáznánk valamit – kezdte, mire én biccentettem. – Tudnia kell, hogy a Menyasszony esetével nem mi, hanem a gyilkossági csoport foglalkozik, párhuzamos nyomozást pedig nem végezhetünk.

Tehát mégsem segít? Én azt hittem –

    -          Kérem, hallgasson végig – intett mutatóujjával, amikor még csak a levegőt vettem, hogy kifakadjak. – Azonban beszéltem a felettesemmel az előbb és szerinte megoldható, hogy átvegyük az ügyet. Ha igaz, amit mond, és a két eset nagy valószínűséggel kapcsolódik egymáshoz, egy nagyon komoly sorozatgyilkosságról beszélhetünk. Önnek pedig magas fokú védelemre lesz szüksége, ami már a különleges osztály hatásköre.

Még mindig kételkedik abban, amit elmeséltem? Mégis hányszor kell, próbálkozzak, hogy valaki megértsen engem?!

-          Igazat mondok – leheltem felháborodva. – É-Én nem találnék ki ilyet csak azért, hogy –

-          Tudom – tette a kezét a vállamra, és a belőle kiáradó melegség ismét sikeresen megfékezett. – Hiszek önnek.

Leeresztett lufiként bámultam az ölemben heverő kezeimre, és aggodalmamban tördelni kezdtem őket. Chanyeol elmondása alapján hiába ígért nekem segítséget, most még nem sokat tehet értem. De akkor mégis mi lesz velem?

Kutatón fúrtam a tekintetem barna szembogarába, és próbáltam nyugodt maradni.

-          És akkor… most hogyan tovább? – kérdeztem.

Utáltam így érezni magam, ilyen esetlennek, haszontalannak. Nem tehettem semmit és ez megőrjített. Úgy éreztem, csak rá támaszkodhatok.

-          Jelenleg az lenne a legjobb, ha hazamenne – sóhajtotta. – A felettesem már a telefonon ül az ügyével kapcsolatban, de leghamarabb csak reggelre lesz bármilyen fejlemény. Sajnos addig meg van kötve a kezem, amíg –

-          Értem.

Tudhattam volna. A bürökrácia mindenütt ott van, pont a rendőrségen ne lenne? De legalább már tud róla valaki.

Lassú, gyenge mozdulatokkal vettem le a takarót magamról és kezdtem felöltözni, hogy hazainduljak – nem volt értelme több szót vagy időt vesztegetnem itt. Chanyeol aggódó tekintete folyamatosan kereste az enyémet, de én próbáltam kerülni az övét. Tudom, hogy nem az ő hibája, ez az egész, de… a fenébe is, mást vártam.

-          Megkérdezhetem, hogy mivel jött idáig? – tudakolta udvariasan. – Ezek után nem szívesen engedném el egyedül. Ha gondolja, hazaviszem.

Elhiheti, hogy én sem szívesen mennék haza egymagam. De vajon okos ötlet egy fiatal nőnek egy alig ismert férfi kocsijába ülnie, amikor biztos, hogy van egy ismeretlen zaklatója, aki bárki lehet? Nem volt okos döntés, és az agyam erősen ágállt az egész ellen, de… valamiért megbíztam benne. Fáradtan néztem mandulavágású szemeibe és sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy nem épp annak a kocsijába szállok be, aki meg akar ölni.

                            *           

Az út hazafelé jó ideig csendben telt: Chanyeol a vezetésre figyelt leginkább oda, míg én az ablakon bámultam kifelé, több dolgon is gondolkozva. Először is az jutott el az agyamig, milyen állapotban hagytam a lakásom: a fényképek és a krizantém valószínűleg még mindig az asztalomon hevernek, kivéve, ha –

-          Úristen, Momo! – kiáltottam fel és csaptam a homlokomra, megrezzentve a mellettem ülő férfit, aki most felhúzott szemöldökkel méregetett.

-          Pardon?

Egy szívtelen idióta vagyok. Nem is értem, hogy lehetek ennyire felelőtlen.

-          A macskám, Momo – haraptam az ajkamra, miközben belülről magamat ostoroztam. – A-Annyira megijedtem a krizantém miatt, hogy csak úgy eljöttem otthonról, szegénynek pedig órák óta nincs vize és ennivalója. Olyan buta vagyok!

A kezembe temettem az arcomat és nagyot sóhajtottam. Az én butaságom és felfordult életem levét a háziállatom issza meg; ez egyáltalán nem volt fair. Megígértem magamnak, hogy amint hazaérek, valami extra finommal fogom kiengesztelni. Ha még egyáltalán szóba áll velem.

-          Van egy macskája? – pillantott felém a rendőr.

-          Igen – mosolyodtam el, ezen az estén talán először. – Egy brit kék fiú cica. Borzasztóan elkényeztetett kis vakarcs, de… már jó ideje ő a legfontosabb nekem. 

Chanyeol biztosan furcsának találhatta a dolgot, hogy egy magamfajta, ennyi idős fiatal lány miért nem a barátját, vagy a családját említi ebben a helyzetben, hanem egy állatot, de nem firtatta és ezt értékeltem. Kisebb mosolyt villantva biccentett és elfordítva a kormányt, az emeletes ház elé kanyarodott. Azt hittem, hogy miután kiszálltam, el is hajt, de meglepetésemre ő is kilépett az autóból. Kérdő tekintetemre komor pillantással válaszolt.

-          Bekísérem – mondta azon a mély hangján.

-          Igazán nem szükséges – habogtam, de tekintetét látva elhallgattam.

-          Kérem, legalább ennyit hadd tegyek önért. Nyugodtabban fogok aludni, ha tudom, hogy biztonságban hazaért.

Ezen a ponton már nekem mindegy volt, így hagytam, hogy felkísérjen. A liftben idegesen járt a lábam a tízedik emeletig, az ajtóm előtt pedig kapkodni kezdtem a kulccsal. Odabentről már hallottam a nyávogást, szóval két perccel később semmivel sem törődve robbantam be a lakásba. Momo a padlón fetrengett, jöttömre pedig elém szaladt és én azonnal a karomba kaptam.

-          Istenem, ne haragudj, Momo – öleltem magamhoz. – Máris adok neked enni. Nagyon éhes vagy már, igaz?

Mintha csak ezt akarta volna igazolni, hangosan felnyávogott a karomban, és leugorva a konyhába futott. Ledobtam a rétegeimet a kanapéra és én is követtem példáját. Mivel nem volt arra időm, hogy bármit is vásároljak, és a vacsorámból adjam neki a finom falatokat, így a konyhaszekrény tetejéről leszedtem az ünnepi alkalmakra tartogatott gourmet macskakonzervek egyikét és a tálkájába öntöttem, a másikba pedig tiszta vizet. Momo pedig nem várt a felhabzsolásával. Végigsimítottam tiszta, pihe-puha bundáján és elmosolyodtam. Nem halt éhen, és mérgében sem tombolta szét a lakást. Minden rendben van.

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és lépkedtem a nappaliba, hogy ledőljek, de amikor megláttam, hogy valaki elfoglalta a kanapét, egy pillanatra komolyan megijedtem. De csak Chanyeol ült ott, az asztalon matatva. Nem tudom, mikor és miért engedte be magát a lakásomba, de ez nem is volt lényeges. Közelebb lépve láttam, hogy abban a pillanatban a keze egy fehérneműs képem felé téved – a zaklatót gondolatban a pokolra küldtem - és azonnal odarohantam.

    -          Azt ne! – kiáltottam fel, de már nem tudtam megakadályozni abban, hogy egy pillantást vessen a lesben elkapott fotóra.

Fekete-fehér kép, tökéletesen megvilágított pillanat, pont, amikor az egyik legjobb csipkés fehérneműmben és egy felsőben álltam a nyitott ablak előtt. Az arcom paprikapirosra gyúlt.

    -          Mondtam, hogy ne – nyüszítettem fel keservesen, és heveny módon összekapkodtam az összes mocskot és beledobtam a dobozába. – Egyáltalán mit keres itt?

A fiatal rendőr szemmel láthatóan szintén zavarban volt, és kerülte a tekintetem.

-          Ne haragudjon, én csak – Nyitva hagyta az ajtót, aztán – Újabb köhintés. – Egyébként jól áll a fekete –

-          Ne folytassa – morogtam fel figyelmeztetően és az arcomat eltakarva lehuppantam mellé a kanapéra.

El sem tudtam mondani, mennyire szégyelltem magam az egész miatt. Eddig egy kezemen meg tudtam számolni, ki látott ennyire lengén öltözve. És ha a rendőrség ráteszi a kezét –

Azonnal felegyenesedtem.

-          A rendőrség ezt elkérheti? – kérdeztem ijedten, mire Chanyeol bólintott.

-          Több mint valószínű – rántott vállat.

Nem, amíg tehetek ellene valamit. Nem fogja egy egész kapitányság az én fehérneműs képeimet bámulni, annyi szent! Felkaptam a kávézóasztalon lévő öngyújtót, amivel az illatgyertyáim lángját szoktam feléleszteni és feltett szándékom volt megsemmisíteni azt a dobozt.

Ha a mellettem lévő rendőr el nem kapja a csuklóm.

-          Hé, ez bizonyíték! – nézett rám szigorúan. – Ha azt akarja, hogy elkapjuk az illetőt, sürgősen barátkozzon meg a gondolattal, hogy a képeket notóriusan át fogják vizsgálni. Lehetőleg térjen észhez, mielőtt óriási butaságot csinálna. Nincs egy órája, hogy segítséget kért tőlem és máris nehezíti a munkámat?!

Tényleg egy idióta vagyok, de azt hiszem, annak az aberrált állatnak a számlájára írhatom ezt is. Teljesen belemászott a privát szférámba, az érzéseimmel és velem játszadozik – ilyenkor nagyon nehéz az embernek tisztán gondolkoznia, nem mellesleg megőriznie a hidegvérét, így érthető, hogy egy pillanattal korábban még az látszott a megfelelő döntésnek, ha próbálok megszabadulni a probléma egy részétől. Sajnos, azonban hiába égettem volna el a képeket, az még a zaklatómat nem tüntette volna el.

Chanyeol fogásában elernyedt a karom, ahogy magamba süllyedtem a rendőr nehéz tekintetének a súlya alatt. Most nem vont semmit cukormázba, mint korábban a rendőrségen, és nekem pont ez a szilárdság kellett, hogy kicsit visszatérjek a realitás talajára.

-          Sajnálom – mondtam halkan. – Igaza van. Én csak nem akartam, hogy más is lássa ezeket. Mintha egy… utolsó örömlány lennék, vagy –

-          Nem tudom azt mondani, hogy megértem az érzéseit – sóhajtotta és elengedett. – De el tudom képzelni, mennyire kellemetlen lehet azoknak a fotóknak a látványa. Próbáljon arra gondolni, hogy ha a rendőrség kezébe kerülnek, az ott lévő férfiak és nők nem az ön intim részeire fognak fókuszálni.

Mertem remélni. Elég volt egy gondolat arról, hogy egy csapat laborköpenyes férfi az én képeimet nézegetve diskurálnak arról, mim tökéletes és mim nem – és más dolgokról, amire gondolni sem akarok – és elfogott az undor.

-          Én sem kifejezetten önt néztem – mondta. – Próbáltam meghatározni, vajon honnan készíthették a képeket. Nem tudtam, hogy ilyen pillanatokban is lefotózta önt.

-          Értem.

-          Egyébként meg… ön végtelenül csinos, semmi szégyellnivalója sincs – köszörülte meg a torkát és elfordult tőlem.

A bók, amit azért hintett el, hogy jobb kedvre derítsen, célba talált, mert elmosolyodtam.

Diskurzusunkat a lábunktól hallatszódó nyávogás szakította félbe – épp jókor, mert nem tudtam, mit is kellett volna mondanom – és a ludas – természetesen Momo – száját nyalogatva ugrott fel mellém a kanapéra. Füle tövét megvakargatva hallgattam elégedett dorombolását, és máris visszatért kicsit a lelki békém.

-          Jól laktál? – nevettem. – De jól jegyezd meg: a mai alkalom kivételes volt, világos? Ahhoz a konzervhez még mindig tilos hozzányúlnod.

Nem is értettem, miért beszélek hozzá, amikor tudom, hogy úgyis meg fogja próbálni leszedni onnan, csak azért is. Momo nem is figyelt rám, inkább helyettem a mellettem ülő Chanyeolt pásztázta sárga szemeivel és ide-oda csapkodó farkával.

A férfi a telefonjába volt merülve, de Momo rövid nyávogására felnézett; aranyosan, értetlenül pislogva pillantott hol rám, hol a macskára, míg az felé vette az útját. Végigcammogott a kanapén és felugrott keresztbe tett lábára, onnan pásztázta tovább a betolakodót, árgus szemekkel. Nem tudtam megállni, hogy fel ne kuncogjak a viselkedésére. Chanyeol ellenben úgy ült ott, mintha Momo éppen kihallgatná. Az irónia.

-          Most félnem kellene? – kérdezte meg tőlem halkan, le nem véve a szemét a kék bundásról.

-          Ki tudja? – vigyorodtam el. – Eddig egy férfi sem hagyta el a lakásomat karmolás nélkül. Momo a ház ura.

Az említett macska azonban, mintha saját korábbi viselkedésére cáfolt volna rá, a fiatal rendőr ölébe mászott, és mint egy jól nevelt házi kedvenc, az ölébe kuporodott és dorombolni kezdett. Még én is meglepődtem, mert Momo tényleg nem szerette az idegeneket, vagy ha a figyelmemet másra fordítom helyette. De úgy látszik Chanyeol más volt.

-          Akkor most nem kaparja ki a szemem?

-          Kedveli – kuncogtam. – A szemei biztonságban vannak.

-          Akkor jó – sóhajtotta és felmutatta a telefonját. – Egyébként egy kollégámmal beszéltem az ön esetéről. Ha nem lenne nagy gond, esetleg neki is elmondhatná azt, amit nekem. Még egyelőre nem rögzíthetünk semmit ezzel kapcsolatban, de szeretném, hogyha megkapjuk a Menyasszony ügyet, azonnal munkához láthassunk, és ehhez tisztán kell látnunk.

-          Vagyis?

Értettem, hogy mit akar és hálás voltam érte. Nem hivatalosan máris megkezdte a nyomozást. Tudtam, hogy bízhatok ebben az emberben.

-          Ha ráér és nem álmos, átbeszélhetnénk mindent hármasban – rántott vállat. – Mindazonáltal megértem, ha nemet mond, hiszen késő este van.

Meglepődve pislogtam; szinte észre sem vettem, mennyi minden történt azóta, hogy eljöttem itthonról. A telefonom felé nyúltam az asztalon, hogy megnézzem a kijelzőn lévő órát.

Tizenegy óra öt perc.

Éreztem, ahogy az összes vér kifut az arcomból és lesápadok. Idő van.

Nem engedtem, hogy a képernyővédő bekapcsoljon és lezáródjon a telefon; az érintőképernyőn mozgatva az ujjam, megvártam, amíg az ötös számból hatos lesz. Abban a pillanatban rezdült meg a készülék, és a csengőhangom töltötte meg az egyébként csendes lakás légterét.

Ismeretlen szám – írta a képernyő, de én tudtam, ki is keres és a félelemgombóc a torkomba ugrott. Elhúztam az ujjam és felvettem.

-          H-Halló?

Statikus zörej. A háttérben egy tévé lehalkított hangja. Halk légzés.

-          Hall -

-          Cc-cc. Ejnye.

Ő volt az. Három hónap óta először szólalt meg. De nem az ő hangja volt. valahogy torznak és túlságosan is mélynek tűnt. A szavak értelme először el sem jutott az agyamig, csak a csönd beálltával. Chanyeol mellettem összevont szemöldökkel próbálta keresni a tekintetem, de most nem tudtam rá koncentrálni. A hidegvérem megőrzésével voltam elfoglalva.

-          Ki-Kivel beszélek?

Nem vártam választ; tudtam jól, hogy úgyse fogja elárulni magát. De egy próbát megért.

-          Nagyon rossz kislány voltál ma – susogta olyan módon, hogy beleborsódzott a hátam. – Ezért még számolunk, virágszál.

A vonal ezután megszakadt, és pedig magamra maradtam a sokkal az agyamban.

Chanyeol ekkorra már közelebb férkőzött hozzám a kanapén és finoman megrázott a vállaimnál fogva. A kezeim remegtek, ahogy a fülemben visszhangzott a fenyegetés.

-          Mi a baj? – kérdezte idegesen. - Areum!

Nagyot nyeltem és a fiatal hadnagy barna szemébe pillantottam. Már nem tartottam annyira jó ötletnek, hogy kirohantam a lakásból és felkerestem a kapitányságot. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy meddig és hogyan követhetett engem, és tud-e most a lakásomban üldögélő hadnagyról. A lehető legrosszabb érzés költözött a szívembe, a gyomrom görcsbe állt. A félelmemet semmilyen gyógyszer nem csillapíthatta, még a korábban bevett Xanax sem. Chanyeol aggódó tekintete pedig még kevésbé.  

-          Ő volt – suttogtam és éreztem, ahogy kiráz a hideg. – Tudja, hogy bent jártam a rendőrségen. 

                                                                             *

-          Kérem, engedjenek ki! Hall valaki? Hahó!

A fiatal lány kétségbeesett kiabálásának hangja magányosan halkult el a mocskos, nyirkos falak között. Az egyedüli nesz ezek után a plafonon megült víz csöpögésének hangja volt, amint a cseppek a lenti, összegyűlt tócsákba érkeztek. Idegességében úgy markolta a vasrácsot, hogy ujjai elfehéredtek. Még próbálkozott egy ideig, hátha meghallja valaki segélykiáltásait, de ahogy kezdett berekedni, egy sóhajjal abbahagyta. A sarokban lévő, jobb napokat is látott ágyra ült; maga alá húzta lábait és karjaival átkarolta őket, hogy érezze teste melegét a hideg, fűtetlen helyiségben.

Nem tudta, hol van. Arra emlékezett, hogy hazafelé tartott a munkahelyéről, az egyik éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketből, és egyszer csak valaki egy édes illatú ruhát nyomott az orra elé. Aztán elvágták a filmet. És itt ébredt fel újra.

A félelem úgy ette a szívét, akár egy gonosz féreg egy gyönyörű almát. Nem tudta, hogy mi lenne a jobb: ha meghallaná valaki a kiabálásait odalentről és lejönne érte az, aki miatt most remeg a bőrében; vagy sem.

Még kisebbre húzta össze magát, amint egy hideghullám átcikázott a nyirkos falak között.

Mintha korábbi imái meghallgatásra találtak volna, valahol fémajtó csikordulását hallotta, de már nem örült annyira a hangnak, mint ahogy korábban gondolta, hogy fog. A félelem tovább gyöngyözött benne, ahogy hallotta a nehéz, lassú lépteket. Most már azért imádkozott, hogy ne találja meg senki. De imái nem találtak meghallgatásra.

A lány remegve térdeire temette arcát, úgy hallgatta, ahogy a lépések gazdája egyre közelebb ér. Míg végül elcsendesültek a hangok. Nem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy felnézzen, de amikor megtette, egy fiatal, talán vele egyidős vagy alig idősebb férfit látott maga előtt.  A rács túl felén állt mosolyogva; szemében látszott, hogy valami megtört odabenn.

Felállt a szőr a hátán. Mielőtt azonban megpróbálhatott volna kirohanni a nyitott ajtón, az nagy csattanással bezárult, és a sötét hajú fiú gondosan bezárta azt.

-          Engedjen ki! – kiabálta elcsukló hanggal. – Ki maga?

Senki sem válaszolt; a kérdés ott maradt a levegőben. A fiú a hozzá sétált, és minden erőfeszítés ellenére nem tudta megakadályozni, hogy a helyiség közepén lévő ágyhoz szíjazza kezeit és lábait. A bőrszalagok már most irritálni, horzsolni kezdték bőrét, ahogy feszegette őket.

Rémülten keresett volna valami kiutat a helyzetből, de nem volt egy sem.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdezte remegve, mert már volt ötlete. – Eressz el!

A férfi hátborzongató vigyorral közelebb hajolt és felnevetett.

-          Élvezni fogod.

Sikolyát saját szájával hallgattatta el, bár itt úgysem hallhatott senki semmit. Minden vergődés hiábavaló volt; a bilincsek tartottak és férfivel nem lehetett bírni. Addig mesterkedett, amíg szorosan összezárt fogait szét nem feszítette nyelvével és befurakodott áldozata szájüregébe. Erőszakosan csókolta, míg a lány rá nem harapott nyelvére és a fájdalomtól el kellett húznia az arcát.

Egyáltalán nem gondolva tettei következményére arcon is köpte a fiút; itt lett elege fogva tartójának. A földre dobott nadrágjából elővett egy kést és a nyakához szorította.

-          Ha még egyszer ezt csinálod, azonnal elvágom a torkod – sziszegte. – Világos?!

Tüzes tekintete azt sugallta, hogy egyáltalán nem viccel. Szótlanul bólintott. Az előbb ajkán érzett párnák most a nyakát kezdték harapdálni, csókolgatni, amit nehezen, de eltűrt.

-          Hidd el, élvezni fogod – susogta füle mellett, amitől kirázta a hideg.

A férfi ezután ténylegesen a tettek mezejére lépett. Kezei lefejtették a melltartóját és alsóneműjét; a kezében lévő késsel pedig körberajzolta melle vonalát. Próbálta összezárni a lábait, de a bilincsek nem sok mozgási szabadságot adtak neki. A felette fekvő fiú ezek után a melleit vette kezelésbe: harapdálta, nyalogatta őket, látszólag akkora élvezettel, mintha egy jóízű jégkrémet tartana a kezei között. De mindez inkább volt fájdalmas, mivel a férfi egyáltalán nem volt gyengéd. Közel sem. De összeszorítva a szemét próbált tűrni, egyetlen hang nélkül.

A következő pillanatban ruhasuhogást hallott és kinyitva a szemét látta, hogy a másik megvált egyetlen hátra maradt ruhadarabjától. Teste kidolgozott és napbarnított volt, ami normális esetben tetszett volna az ágyon fekvő lánynak. Férfiassága félkeményen meredezett, amelyről inkább elvette tekintetét.

Azonban a mellkasára telepedő hirtelen súly miatt újra előre fordult és centikre az arcától látta meg a fiú hímtagját. A srác a mellkasán ülve vigyorgott.

-          Szopj le.

Két szó, egy egyszerű parancs, és ő mégsem tudta magát rávenni, hogy megcsinálja. Az egyik fele már elfogadta, hogy vesztett elrablója ellen, a másik azonban még próbálta tartani magát.

De miért is kínlódott ezzel? A benne lévő büszkeség már abban a percben porladozni kezdett, amikor felébredve itt találta magát ebben a pokolveremben. A másik volt az úr, ő pedig csak egy rab. Ő mégis megrázta a fejét.

A férfi arca grimaszba torzult és a késsel hirtelen vágást ejtett áldozata nyakán, amitől az felkiáltott.

-          Azt mondtam, hogy szopj le – kiabálta és ezúttal sikerrel járt.

A lány szemébe könnyek szöktek, de lehunyva őket, megadta magát. Engedelmesen szájába vette férfiasságát és a felszólításnak engedelmeskedve cselekedett. Fejét le-fel mozgatta a hímtagon, ami jelen helyzetében elég kényelmetlen volt, de nem szólt. Hogyan is tudott volna egy akkora izomtömeggel a szájában?

Amikor próbaképp szívott egyet makkja körül, a fiúból az eddigi sóhajok helyett egy torokból jövő, artikulálatlan morgás tört fel és változtatott testhelyzetén: arca fölé helyezkedve átvette a vezetést a lánytól és hajánál leszorítva a párnára a fejét, mozogni kezdett szájában.

A lány könnyei megállás nélkül folytak, ahogy férfiassága könyörtelenül hatolt a torkába, fájdalmasan végigkaparva a szűk járatot. Egy hangos nyögés, és megérezte a másik lüktetését, majd a belőle kitörő spermafolyamot. Köhögni akart, kiköpni a zavaró, sós-keserű váladékot, de a fiú befogta az orrát és nem hagyott más választást.

-          Nyeld le – utasította.

Undorodott magától, a szobában lévő másik személytől, az ondójától és az egész pettingtől. A korábban említett büszkesége végleg semmivé lett, ahogy lekényszerítette a ragadós folyadékot.

Az újabb utasításnak megfelelően újra mozgatni kezdte fejét, de a fiatal férfi ezúttal nem hagyta, hogy addig ölelje körül a szájával, amíg el nem megy. Lejjebb helyezkedett a lányon és két ujját összenyálazva annak nőiességébe vezette őket.

Kellemetlennek, majdnem fájónak érezte az ujjakat: egyáltalán nem volt felizgulva az eddigiektől így szinte a nyálon kívül semmilyen váladék nem segítette a férfi ujjainak csúszását odalenn. A pár perces szenvedés hamar véget ért, de a lány most kezdett igazán megijedni. A másik nem viselt óvszert, amikor elkezdte pozicionálni magát a bejárata előtt.    

-          K-Kérlek, ne – suttogta remegve. – Nem akarom, hogy…

-          Kuss, vagy beragasztom a szádat – jött a válasz.

Megérezte a fájdalmat, ahogy a srác termetes tagja kezdte szétfeszíteni falait. A széles makk megállás nélkül törte a hímtag többi részének az utat. Az előtte lévő akadályt egy erős lökéssel áttörte – felsikoltott. A szüzességének ezennel itt volt a vége.

A fiatal ezután megvadult. Nem várta meg, amíg hüvelye hozzászokik a termetes behatolóhoz. Mindenféle gyengédség és elővigyázatosság nélkül kezdte mozgatni magát, ami sértette érzékeny falait.

-          Jézus, de szűk vagy – nyögte lökései közben.

Nem tudott mást tenni, csak fogadta a könyörtelen hímtagot és könnyekkel a szemében meredt felfelé, ahol a raktárépület teteje elveszett a sötétségben, közben számolta a perceket.

Ki. Be. Ki. Be.

Egy örökkévalóságnak tűnt az egész aktus. Számára legalábbis, mert ő – a másikkal ellentétben – egyáltalán nem élvezte a dolgot. De ez nem akadályozta meg a felette ziháló fiút abban, hogy minden erkölcs nélkül, őt kihasználva keresse a saját kielégülését. Nem tellett bele sok idő, a már ismerős lüktetés megkezdődött és a férfi egy mély lökéssel belé lövellte magját.

Könnyeivel küszködött, amikor érezte, hogy a fehér anyag teljesen kitölti és csak remélni merte, hogy nem termékenyül meg egy ilyen őrült állattól. Ha azt gondolta azonban, hogy ezzel vége lett a szenvedéseinek, igen nagyot tévedett. A srác, alighogy kihúzta magát újra megkeményedett – elmondása szerint „a farka nem tud eleget kapni belőle”. Már szinte nem is érezte, ahogy visszalökött: már rég érzéketlen volt odalenn. És máshol is.

A srác a „móka” kedvéért a késsel játszadozni kezdett testén, hogy valamilyen hangot – egy sikolyt, vagy egy szenvedélyes nyögést – kicsaljon, ám a lány nem szólalt meg. Nem tehetett úgy, mintha élete legjobb szexe most történne, amikor éppen megerőszakolják.

Még azt sem vette észre, amikor a sokadik menet után hirtelen megáll a másik, majd gyorsabb tempóra vált, orgazmusa után kajtatva.

-          Ah, Areum! – nyögte fel egy másik lány nevét, akit nem ismert.

Ha azt hitte, hogy a két alkalommal megjárta a fájdalom poklát, akkor tévedett. Csak a pokol tornácán járt. Sóhajtva ejtette fejét a párnára, ami olyan nehéznek tűnt, mint az ólom, akárcsak a többi testrésze. Már régen nem fájt semmije, csak sajgott, ahogy a teste fokozatosan elárasztotta endorfinnal a sejtjeit. Nem volt ereje felemelni a fejét, így csak hallotta a motoszkálást maga körül. A férfi még mindig lihegve felemelte véres, összezúzódott arcát.

-          Köszönöm – mosolyogta betegen, majd felvette a korábban használt kést és a torkához illesztette.

Ez az egy szó volt az, amit utoljára hallott életében, mielőtt ismeretlen erőszakolója elvágta a torkát.

Fültől fülig.